A Nyomd, bébi, nyomd című film rendezője, Edgar Wright nem bízta a véletlenre: igazi feketeöves bűnözőktől kért tanácsot, hogy a film minél valósághűbb legyen. Az élet még meglepőbb dolgokat tud produkálni, mint a fikció.
A rendező egy korábbi filmjénél is alkalmazta már ezt a módszert: A Vaskabátok című zseniális film forgatókönyvét ő és Simon Pegg írta, és akkor egy csomó rendőrt faggattak ki a sztorijaikról, hogy beépíthessék az elhangzottakat a készülő filmbe, újabb réteget adva a már meglévő történethez.
Hogy egy igazi, tökös heist-film kerekedjen, a rendezőnek most a másik oldalról kellett infókat gyűjtenie. Wright már húsz éve készül a filmre, ez idő alatt sikerült pár igazi bűnözőhöz is közel kerülnie, és részleteket megtudnia az alvilág ügyeiről, hogy mennek ott a dolgok, stb. Beszélt sofőrökkel, fegyveres rablásért elítélt bűnözőkkel, hogy megtudja, pontosan hogyan zajlik egy rablás, és persze az azt követő menekülésre is kíváncsi volt. Ennek eredményeképpen a film 95 százalékának menekülés koreográfiája tökéletesen olyan, mint a valóságban, a legapróbb részletek is stimmelnek.
„Középosztálybeli angol srác lévén különösen fontos volt, hogy ha egy amerikai krimit írok, az egyetlen út, amin járhatok, ha autentikus filmet akarok csinálni, hogy beszélek azokkal, akik benne vannak a dologban.”
Wright és a csapata rehabilitációs programokban részt vevő elítélt bűnözőket kérdezett, és volt köztük olyan is, aki azóta novellákat, regényeket ír. Minden jelentkezőt meghallgattak, majd a rendező kiválasztott egy-egy csapatot Londonban és Los Angeles-ben, és a továbbiakban már csak ezzel a két szűkebb csoporttal egyeztetett.
Az interjúkon valóban olyan részletek is kiderültek, amikre „földi halandók” egyáltalán nem gondoltak volna, a szóhasználatot, anekdotákat be is építette a filmbe. Ezekkel az apróságokkal pedig sikerült megkülönböztetnie saját filmjét a többi hollywoodi produkciótól. Ilyen például az is, hogy – mint azt a bűnözők elmesélték – a sofőrök inkább a kisebb fajta autókat részesítik előnyben a menekülésnél, nem a nagy batár izomkolosszusokat, mivel azokkal egyáltalán nem lehet beleolvadni a környezetbe.
A sofőrök azért vannak ott, hogy segítsenek újra belesimulni a forgalomba, szóval a legfontosabb dolguk nem az, hogy minél nagyobb sebességgel száguldjanak, hanem hogy eltűnjenek az utakon.
Az a „tanács” is elég logikusnak tűnik, hogy az akcióhoz egy olyan parkolóból kell autót lopni, ahol hosszabb ideig időznek az autók, így a tulajdonos talán nem is veszi észre, hogy eltűnt a kocsija. Az akció után pedig le kell cserélni a kocsit és a vezetőt is, így nem lesz használható személyleírás.
Wright egyébként maga mellé vett egy olyan ex-bűnözőt is, aki ma már írással keresi a kenyerét: Joe Loyát forgatókönyvírói konzultánssá tette meg, és végig vele volt, amíg a film készült. Loya egyébként harminc rablást követett el, és tíz évet töltött börtönben, mielőtt profi író lett belőle. Pár személyes története is bekerült a filmbe a hozzá tartozó párbeszéddel együtt.
„Amikor megkérdeztem Loyát, hogy hallgatott-e valaha zenét munka közben, azt válaszolta: »Út közben? Soha. Volt bennem elég démon, hogy zenét csináljanak! « - És egyből tudtam, hogy ez benne lesz a filmben.”
(Jamie Foxxtól hangzik el a mondat a filmben.) Richard Marinick, egy korábban fegyveres autólopással foglalkozó ex-bűnöző szavai is bekerültek a filmbe: amikor ugyanazt a kérdést feltette neki Wright a zenéről, Marinick egy történetet mesélt el neki: arról szólt, hogy egy melónál mennyire halálra rémült. A banda egyik tagja rossz ómennek tartotta, hogy a Guns ‘N Roses Knocking On Heaven’s Door című száma ordított a rádióból. Ő azt gondolta, hogy az akció el lett átkozva, és meggyőzött mindenki mást is, hogy el fogják kapni őket. A majrét átvették a többiek is, és végül lefújták az egészet. Wright ezt az anekdotát is beillesztette a filmbe.
Joe Loya, miután megnézte a filmet, azt mondta Wrightnak, hogy tökéletesen elkapta azt a mániákus érzést, ami a menekülést jellemzi.
via fastcompany.com
