De a Solo még így is sokkal szórakoztatóbb lett, mint az egekbe magasztalt Bosszúállók 3.
Kiknek ajánljuk? Azoknak, akik a Birodalom visszavág óta tudni akarták, hogyan nyerte el Han Solo Lando Calrissiantól a Millennium Falcont. És persze azoknak, akik bármit megnéznek, ami úgy indul, hogy Réges-régen egy messzi messzi galaxisban...
Mióta a Disney megvette a Lucasfilmet, a Marvel-fanokhoz hasonlóan a Star Wars-rajongóknak is minden évben többször van karácsony: egyszer december 24-én, egyszer pedig az évi szokásos Csillagok háborúja-film premierjén. Mostanra persze sokan úgy érezhetik, hogy az új Star Wars-történetekkel oda lett a régi varázs. Itt már nincs semmi libabőrös érzés, mint mikor 6 évesen a Bástya moziban (vagy otthon, a másolt VHS-kazettán) először hallottuk Darth Vader szuszogását és dörgedelmeit. Most már legfeljebb csak amiatt izgulunk, hogy el ne fogyjon a popcorn az új Star Wars-film elé betett trailerek alatt. Nos, az efféle fanyalgásra hajlamos olvasóinknak jó hírünk van!
A Solo pont abba a leharcolt, poros-olajfoltos galaxisba visz vissza, amit annyira megszerettünk a régi trilógiában, ahol a Birodalom ellenségei mindig eldugott helyeken bujkáltak, és félhomályos csehókban, különös szerzetekkel kellett terveket szövögetniük.
A jól ismert előzménysztori
A Solo tipikusan az a Star Wars-előzményfilm, ahol nem az a lényeg, mi fog történni a vásznon, hanem az, hogy amit látunk, mennyire lesz ütős, és miképpen jutunk el a generációk kedvencének számító őstrilógiáig. Hiszen ugye itt Hannak, Csubakkának és Landónak nem eshet semmi bántódása, máskülönben a Lázadók nem tudnák évekkel később kétszer is felrobbantani a Halálcsillagot. Ez persze elég szorosan megkötötte a készítők kezét, de legalább bőven jutott idő kibontani azokat a pár szóban elintézett, múltbéli eseményeket, amiket úgy tud kívülről minden Star Wars-rajongó, hogy valójában sosem látta.
Mitől lett olyan híres a Kessel-futamot 12 parszek alatt lenyomó Millennium Falcon, hogy arról egy Isten háta mögötti párafarmon felnőtt fiúnak, meg a habókos öreg kísérőjének is tudnia kellene? Hogyan nyerte el Han Landótól a Falcont, és miért becézgetik mindketten úgy a hajót, mintha egy élő nő lenne? Miért olyan mogorva és lekezelő a nőkkel Solo, és miért csak a jó öreg Csubakkában bízik meg, akit ő szabadított ki a Birodalom fogságából? És amúgy ez az utóbbi pontosan hogyan is történt?
A film nagy erénye, hogy nemcsak szépen kikerekíti Han korábban csak félmondatokból megismert múltját, de úgy csempész bele újdonságokat, hogy azzal nem mond ellent semmilyen ismert ténynek. Sőt, egy rakás jelenet láttán elégedetten csettint a néző. Aha, most már akkor tudjuk, honnan van a szerencsekocka meg a combtokban hordott sugárvető. Világos, miért utálja Han a pilótafülkében okoskodó droidokat, hogyan keveredett el a Birodalmi Akadémiára, miért ment el a Tatooine-ra fűszert csempészni Jabbának. Sőt, tökéletesen átjön, hogy valójában miért lógott ki mindig is annyira az olyan szívtelen, hétpróbás gazemberek közül, mint Boba Fett, Bossk meg a társai, és miért kötött ki végül a Felkelésnél.
Nem sok újat mond el ez az előzménysztori, de simán van olyan izgalmas, mint a régi kánon népszerű Han Solo-regényei (amik közül egyébként négyet is magyarok írtak). A forgatókönyvíró, Lawrence Kasdan láthatóan bitang jól érezte magát most, hogy ebben a filmben sorra lecsapdoshatta azokat a labdákat, amiket 30 évvel ezelőtt, A Birodalom visszavág írása közben ő maga dobott fel.
A nagybetűs Star Wars-hangulat
Régóta köztudott, hogy George Lucas az 1977-es Csillagok háborújába konkrét jeleneteket vett át a kedvenc filmjeiből. Többek között Az üldözők című John Wayne-westernből, Kuroszava Rejtett erődjéből és a Dam Busters című háborús opuszól. Lawrence Kasdan és a fia, Jon Kasdan ezt maximálisan tiszteletben tartotta, és az egész Solo-előzménysztorit úgy rakták össze, hogy abban legyenek háborús filmekre és westernekre emlékeztető részek. Az a jelenet például, amikor Han a Birodalom katonájaként ismerkedik össze zsivány tanítómesterével, Tobias Beckett-tel (Woody Harrelson), a Kelly hőseiben is simán megállná a helyét.
A trailerekben is előszeretettel mutogatott, páncélvonat tetején lövöldözős rész is a klasszikus vonatrablós vadnyugati filmek előtt tiszteleg, míg az Enfys Nest vezette, titokzatos, törzsi jeleket viselő martalóckompánia valahol félúton van az indiánok és a szamurájok között. Ezek a konkrét zsánerhatások nagyon erősek a filmben, és szerencsére a régi trilógia „az egész galaxis egy lepukkant ócskapiac”-feeilingje is árad minden képkockából.
Mégis, sokan talán úgy érzik majd, hogy ez nem is igazi Star Wars-film, hiszen nincs benne a gonosz Birodalom! Ezeknek a huhogóknak részben igazuk van: a nagy kikacsintáscunami és alvilági leszámolás közepette Kasdan és a fia mintha elfelejtette volna, hogy itt kérem, diktatúra van, és a hőseink valójában még jóval a galaktikus polgárháború előtt, a totális elnyomás korszakában vigéckednek. Az egymással árnyékháborút vívó, csillagközi maffiahálózatok mellett a Birodalom csak egy pár bolygót uraló, balfék gengszterbandának tűnik – aminél azért kicsit többet várnánk egy Star Wars-film esetében!
A karakterek és a színészi alakítások
Ez a film lényegében egy sci-fi köntösbe bújtatott Ocean's Eleven: egy csapat válogatott szélhámos, bajkeverő és csirkefogó megcsinálják Életük Legnagyobb Balhéját, amivel annyi pénzt szakítanak, hogy aztán még a nyugdíjas éveikben is abból kártyázgassanak egy trópusi szigetekkel teli bolygón. Persze ahogy ebben a műfajban lenni szokott, könnyen lehet, hogy valaki nem az, akinek mutatja magát, és a szereplők egymást, sőt, a megbízójukat is átverik. Nem véletlenül mondja Beckett többször is az ifjú Hannak, hogy ha a csempészek és űrkalózok életét választja, ne bízzon meg senkiben (hiszen ugye később pont az itt megismert Lando lesz az, aki felnyomja őt Darth Vadernél).
A főszereplők épp ezért csak egy-két markáns jellemvonással és pár különleges képességgel rendelkeznek. Itt ugyanis maga a zsivány karakter a lényeg, nem az, hogy épp ki alakítja az illetőt – valószínűleg bármelyik közepesen híres hollywoodi sztár helyt tudott volna állni ebben a filmben. Woody Harrelson jól hozza a cinikus, porfogó kabátban kelő-fekvő pisztolyhőst, Thandie Newton lényegében itt is ugyanaz a harcias és öntudatos nő, aki a Westworldben, Paul Bettany egy karizmatikus gengszterfőnök, akit minden néző gyűlölhet, Donald Glover nagyon vagány, mint stricikabátos Lando (mikor jön már a saját filmje?!?), Csubakka jelmezében meg lényegében bárki moroghatott volna, így is-úgy is imádja mindenki a böszme nagy vukit (ezúttal Joonas Suotamo volt a szőrhalom alatt már 74 éves Peter Mayhewt helyett).
Emilia Clarke színészi képességeit sokan ekézik – most szerintem kimondottan jól alakította az egyszer kedves tinilánynak, máskor harcias Calamity Jane-nek tűnő Qi'rát, a koréliai utcakölyökből lett mesterbűnözőt. Egyedül a címszereplőnek leigazolt Alden Ehrenreich esetében éreztem azt, hogy bizony nem véletlenül kellett mellé a színésztanár: hiába volt combra szíjazott sugárpisztolya, menő dzsekije, hamiskás mosolya meg nagydarab vuki haverja, egyszerűen nem tudtam belelátni a fiatal Harrison Fordot.
A Birodalom súlytalan jelenlétén és az ikonikus csempészdzseki súlya alatt megrogyó Ehrenreich-en túl viszont nem volt komolyabb bajom ezzel a filmmel. Igaz, nekem bármit el lehet adni, amiben van sivatagbolygó, Millennium Falcon, Csubakka meg egy-két pórul járt rohamosztagos. Természetesen nem kiáltanám ki a Solót már májusban az év blockbusterének, de azt vállalom, hogy sokkal szórakoztatóbb lett, mint a mindenhol egekbe magasztalt Bosszúállók: Végtelen háború. Közel sem mestermű, de jóval több, mint tisztességes iparosmunka. Egy kicsit már megfáradt, de azért még mindig lelkes Star Wars-veterán szívből jövő meséje a hozzá hasonló Star Wars-rajongóknak.
