A dús fanszőrzetek már-már elfeledett világába visz vissza a film, amiből kiderül, hogy a századforduló tájékán a francia költők mindent megtettek mindenkivel.
A XIX. század végi Franciaország, és persze azon belül is Párizs a világ legszabadabb és legszabadosabb helye volt. Szinte minden meghatározó képzőművészeti és irodalmi irányzat itt szökött szárba és virágzott ki, ide érkeztek Európa minden szegletéből azok, akik ki akarták tanulni azt, amit a franciák már mesterfokon műveltek, azok, akik bele akartak kóstolni ebbe a pezsgő, buja és forradalmian új életérzésbe. Aminek szerves része volt az erotika, a testi szerelem szabadsága, a szexuális élet határainak folyamatos tágítása.
Jóllehet, a nevek még a francia irodalomból szakdolgozatot íróknak sem lesznek ismerősek, hőseink a korabeli párizsi művészeti élet meghatározó alakjai voltak, de az elsőfilmes rendező, Lou Jeunet számára nem a szakmai teljesítmény, hanem a magánéletük volt igazán fontos, és filmes szempontból abszolút igaza volt. Merthogy kit érdekel a moziban bizonyos szimbolista versek keletkezése, amikor azt is nézhetjük, hogyan adja át magát egy férjes asszony szeretője minden kívánságának, és ezáltal miként fedezi fel önmaga testiségét, és a testiségen keresztül a saját szabadságát és irodalmi ambícióit. Ami, bár kissé közhelyes, hiszen a jórészt angol szereplőkkel leforgatott, de ugyancsak francia témájú, pár hete bemutatott Colette is pont erről szólt, jó sok más filmmel egyetemben, másrészt a kor szempontjából valóban erős kérdéseket feszeget.
Adott egy csinos fiatal lány, három nővér egyike, akinek két kérő között kell választania, ráadásul mindkettő költő. Csakhogy az egyik csapodár, megbízhatatlan, míg a másik komoly, megállapodott és jól keres, így Marie az utóbbit választja, a humortalan, bizonytalan, száraz Henrit. Majd hamarosan viszonyt kezd a másik költővel, az észak-afrikai utazásaiból hazatérő Pierre-rel, aki Algériából szeretőt hozott haza magával, és aki listát vezet a hódításairól, amihez fényképes kartotékot is mellékelt, és aki megismerteti a lányt az igazi szenvedéllyel, hogy ismét egy jó nagy közhellyel éljünk, de a századfordulón járunk, amikor a legtöbb jó házból való lány azt sem tudta példának okáért, hogy önmagának is kedvére tehet. És Marie a kapcsolat rabja lesz, amit nem is igazán sikerül eltitkolnia férje elől, az pedig, szegény marha, tűri a megaláztatást, mert nem akarja elveszíteni szerelmét.
A két férfit alakító két színész között akkora különbség van, hogy mai szemmel nézve teljesen valószínűtlen, hogy ez a gyönyörű, csodás testű, dús hajkoronájú lány miért a sótlan, mulya pasast választja a jóképű, lenyűgöző világfi helyett, és ez kissé valószínűtlenné teszi az egész történetet. Másrészt a Pajzán kíváncsiságnak nincs is igazi története, csak epizódok laza láncolatából áll, elsősorban azért, mert alapjául is a két szerető, Pierre Louys és Marie de Régnier levelezése és együtt készített erotikus fényképeik szolgáltak, és nem egy regény vagy más, egységes mű. Ami jó is meg nem is. Jó, amikor a lány és a férfi együttlétét látjuk, mert az tényleg különleges, a két színész, a valóban remek Niels Schneider és Noémie Merlant között tényleg vibrál a levegő, új szintre viszik az intimitás fogalmát a kamera előtt, másrészt a film tényleg „belemegy” ezekbe a pillanatokba.
Senki ne számítson valamiféle pornográfiába átcsapó művészfilmes szabadosságra, a meztelenség itt esztétikai és művészeti kategória, még akkor is, ha kissé meghökkentő ma már a borotválatlan testrészeket és túlkomplikált fehérneműket látni. És nem jó a töredékes szerkezet, amikor tényleg tudni akarjuk, mi történik hőseinkkel – akikről tényleg csak keveset tudunk meg. Pedig nem akárkik voltak. Marie de Régnier korának legfontosabb írónője lett, Pierre Louys pedig Franciaország legmagasabb kitüntetését is megkapta munkásságáért, Az asszony és a báb című műve alapján készült Josef von Sternberg Az asszony ördög (1935) című klasszikusa Marlene Dietrich főszereplésével, illetve Luis Buñuel utolsó filmje, A vágy titokzatos tárgya (1977).
Értékelés: 6/10
