Nem akárki készített portréfilmet a világ talán leghíresebb operaénekeséről: Ron Howard járta végig a nagyszerű tenor életútját, keresve a választ, miért szerették őt annyira és annyira
Az azért mégiscsak különös, ha egy előadó jóval népszerűbbé válik, mint maga a műfaj, amit képvisel, amiben csakis és kizárólag mozog. Ha egy operaénekes képes könnyűszerrel átlépni, az alapvetően mégiscsak elit műfaj korlátait, és belopnia magát és ezzel az operát is milliók szívébe. „A tömegek tenorja” néven is ismert Luciano Pavarotti ritkaságszámba menő módon egyszerre volt utánozhatatlan egyéniség, zseni és világszerte közkedvelt híresség, aki istenadta tehetségét kihasználva népszerűsítette az operát a lehető legszélesebb körben. Pavarotti úgy állt hozzá a munkához, hogy az opera műfajában minden zenekedvelő találhat magának valamit, és puszta tehetségének köszönhetően eluralta a világ legnagyobb színpadait, hallgatók millióinak szívét hódította meg. Az Oscar-díjas Ron Howard által rendezett dokumentumfilmben kuriózumnak számító interjúkat is láthatunk a művész kollégáival és rokonaival, továbbá soha korábban nem látott felvételeket, mindezt csúcsminőségű Dolby Atmos hanggal.
Howard számára nem idegen a zenei életrajzi dokumentumfilm, hiszen nem rég készítette el a The Beatles: Nyolc nap egy héten - A turné-évek című munkáját, igaz, ahogy az a címből is kiderül, ott csak egy adott időszakkal foglalkozott, itt egy egész életművet tárgyalt, És ebből az életműből hamar kiderül, milyen vázlatosan ismerte csak a világ a szegénységből érkezett, a sikert foggal-körömmel kiharcoló férfiról. Pavarotti már tizenkilenc éves volt, amikor úgy döntött, énekes lesz, és, hogy az ének leckéket fizetni tudja, általános iskolai tanár, majd biztosítási ügynök lett, s tanulóévei alatt kisebb olasz színházakban lépett fel ingyen. Amikor a modenai kórussal – ahol egyébként apjával énekelt együtt, akinek szerinte sokkal szebb hangja volt, mint neki - megnyertek egy nemzetközi versenyt Walesben, végre ráérezhetett a siker ízére is. 1961-ben megnyerte az Achille Peri énekversenyt, a jutalma Rodolfo szerepe volt a Bohéméletben, majd a komoly sikert egy beugrószerep hozta el: példaképe, Di Stefano betegsége miatt őt hívták a Rigoletto címszerepére a Covent Gardenbe, a többi pedig már történelem.
Olyan történelem, amit Howardnak, aki sokszor a portré és életrajz között hezitál, a két órás játékidőbe kell összesűrítenie. És ebben benne van a teljes karrier és a szinte teljes magánélet is, és a rendező tisztében volt azzal, hogy a nézők között sokan lesznek azok, akiket az érdekel, hogyan használt a hangját, miként gyakorolt a rendkívül megterhelő fellépésekre, vagy arra, hogyan vált egyfajta popsztárrá, miután szülővárosában, Modenában jótékonysági hangversenysorozatot szervezett – rengeteget jótékonykodott - , és olyan sztárokat hívott el, mint Bono, Céline Dion, Sting vagy Elton John. És talán még többen lesznek kíváncsiak a félrelépéseire, a válására vagy az újraházasodása. A jó hír az, hogy mindenki megkapja a magáét, mert Howard hatalmas munkával mindent igyekezett belepréselni a játékidőbe, még a Pavarotti néha zsarnoki, követelőző, elkényeztetett énjét is, mert ilyen is volt neki.
