Kinek ajánljuk? Horrorrajongóknak, illetve akik szeretnek egy filmen egyszerre megijedni és meglepődni!

Első hallásra talán furcsa, valójában logikus fejlemény, hogy mára a horror lett az utolsó valóban kreatív műfaj Hollywoodban – még akkor is, ha a kérdéses művek egy része csak a forgalmazás során kerül a nagy stúdiórendszer véráramába. Egy jó horrorhoz ugyanis nem kellenek sztárok, elég fiatal ismeretlenekkel dolgozni, mert a szereplők feláldozhatóak, nem kell nagy költségvetés, mert úgyis az a legrémisztőbb amit nem látunk, csak sejtjük, hogy ott van. Kell viszont egy jó ötlet, egy adag kreativitás és egy következetes megvalósítás, és mindez kipipálható a nagyrészt hazánkban forgatott Vaksötét esetében. És nem mi vagyunk az elsők, akik azt írják, ez a nyár legjobb horrorja.

Az alaphelyzet aligha forradalmian új: egy csapat fiatal küzd a túlélésért egy romos házban, azon belül is leginkább a pincében, mert a pince minden horrorfilmes kedvenc helyszíne. sötét, ijesztő, és rendszerint csak egy kijárata van. Itt azonban van egy ügyes csavar: a ház tulajdonosa egy vak veterán, aki, bár nem mai gyerek, halálosan veszélyes és akkor is otthonosan mozog otthonában, ha nem égnek a lámpák, ami nem mondható el a behatolókról. Három fiatal betörőről van szó, egy nagyképű bunkóról, aki szívesen vizel a szőnyegre, meg is kapja a magáét, egy fiatal lányról és egy srácról, akik rendes kölyöknek tűnnek, akik azt a pénzt keresik, amit a férfi kártérítésként kapott, amikor valaki halálra gázolta a kislányát.

Rögtön adott is egy dilemma: szabad-e betörni egy vak házába és elvinni azt a pénzt, amit a fájdalmáért „cserébe” kapott. Gyilkos-e az, aki végezni akar a behatolókkal? Fede Alvarez rendező, aki pár éve a Gonosz halott remake-jével hívta fel magára a figyelmet, ügyesen dobja be ezeket a kérdéseket, és többnyire ránk bízza a megválaszolásukat, amire viszont legfeljebb a moziból kifelé jövet lesz időnk. A történet ugyanis a lassú kezdés után, amelyből kiderül, hogy a lepusztult Detroitban járunk, ahonnan mindenki el akar húzni, hihetetlen tempót diktál, különösen ahhoz képest, hogy az egész csak négy szereplőről, egy romos házról és egy dühös rottweilerről szól.

Ezt a tempót a vak ember (a remek karakterszínész, Stephen Lang) diktálja, akit szinopszissal és a több helyen megjelent különböző hírekkel ellentétben NEM egy őrült sorozatgyilkos vagy gátlástalan pszichopata, csak egy baromi dühös ember, akit még jobban sikerült felhúzni.Nincsenek szuperképességei, de nagyon felkészült és ismeri otthona minden zegzugát, alig beszél, leginkább a teste árulja el érzelmeit. És van valami a pincéjében, amit szerencsére nem árult el az előzetes sem. A film hozzá igazodik, bár a pozitív hős a betörők közül a lány (Jane Levy - Kertvárosba száműzve), aki nem rossz ember, csak szüksége van a pénzre, és akinek megvan a magához való esze, hogy képes legyen megvédeni magát, bár ötpercenként kerül életveszélyes helyzetbe, a rendező pedig még akkor is tovább kínozza, amikor azt hiszi, sikerült kimenekülnie abból az átkozott házból.     

Az év horrorja címet egész biztosan a közel zseniális Cloverfield Lane 10 viszi el, de a Vaksötét is nagyon közel jár ehhez a megtiszteltetéshez. Nem korszakalkotó, nem újító darab, de a saját műfajában tökéletesen megállja a helyét. Rutinosan felhasználja és tökéletesen adagolja a horror szinte minden itt felhasználható elemét – vámpírok vagy démonok persze nincsenek -, miközben saját stílust alakít ki, és képes újra és újra meglepni a nézőt, sőt, van némi illetlen humora is. A legfőbb érdeme azonban a „gonosz” megrajzolása: a vak ember karaktere pont hétköznapiságával válik hátborzongatóvá és egyben rendkívül izgalmassá. Azt nem mondom, hogy drukkoltam neki, de teljesen érthető, hogy így bedühödött.

Értékelés: 8/10