Portré a lángoló fiatal lányról - Intim kép egy intim képről

Ezt a kosztümös szerelmes filmet volt szokás az elmúlt évben az egekig dicsérni, és tényleg szép, főleg szépen elmesélt történet, de mi nem találtuk annyira rendkívülinek.

Ez az a film, amit nem igazán érték. Mármint értem a filmet, mert önmagában nem túl bonyolult, hanem azt nem értem, mások, ráadásul olyanok, akiknek rendszerint adok a véleményére, mit látnak benne, miért tartják olyan csodálatosnak. Merthogy azt mondják, a Portré a lángoló fiatal lányról az elmúlt év legszebb szerelmes filmje, amit Cannes közönsége hosszan tapsolt meg állva – bár a fődíjat végül a szerintem nagyságrendekkel jobb Élősködők vitte el - ez lett Franciaország Oscar-nevezése, és egy rakás fesztiválon nyert ilyen, olyan és amolyan díjat. Fontosat is, kevésbé fontosat is.

Pedig nincs másról szó, minthogy két ember egymásba szeret. Történetesen két fiatal nőről van szó, csak hát ugye a körülmények nem engedik, hogy mindez beteljesüljön, ami egyrészt egy picit közhely, másrészt csak részben igaz. Vagy inkább nem igaz. Hősnőink ugyanis azt csinálnak, amit akarnak, hiszen majdnem végig maguk vannak egy nagy, elhagyatott kúriában egy szigeten, és gondolom, a sziget itt nem csak konkrétan, a maga fizikai valóságában, sziklaszirtjeivel és tajtékzó hullámaival van jelen, hanem metaforaként is. És ha jobban belegondolok, a rideg szirtek és a buja, de veszélyes hullámok is metaforák, mi mások. Valamikor a XVIII. század végén járunk, vagy a következő közepén, mindegy is, amikor erre a szigetre egy fiatal festőnő (Noémie Merlant) érkezik, hogy az elszegényedett grófi család lányáról portrét fessen. A képre azért van szükség, hogy a fiatal hölgyet (Adele Haenel), aki eddig egy kolostorban élt, kiházasítsák. A lány viszont nem akar kiházasodni, és egy festőt már elkergetett, ezért az anya (a mindig remek Valeria Golino) kérésére társalkodónőnek adja ki magát, hogy megfigyelhesse a vonásait, majd este a szobájában elkészítse vázlataiból a portrét.

A közös séták során aztán először barátság, majd mély vonzalom alakul ki, abszolút kiszámítható módon – mindezt már az első pillantásuk megelőlegezte. És a kifejezetten LMBTQ – azon belül is leszbikus – filmeket készítő Céline Sciamma (Tomboy, Csajkor) szépen végigviszi ezt a vonalat, és szépen végigvisz egy másikat is. Merthogy ez nem csak a lányszerelemről szól, hanem az alkotásról, a művészetről is, amik nagy szavak, de tényleg arról szól. Arról, hogyan látja a portré alanyát a festő akkor, amikor még csak érdekesnek tartja, miként változik az alkotás folyamata, amikor elkezd vonzódni hozzá, és milyen lesz maga a kép, amikor a lehető legközelebb kerül hozzá, amikor igazán megismeri. És egyrészt szép, másrészt izgalmas, harmadrészt néha egy picit szájbarágós – már az előzetes is megmutat egy direkt tönkretett festményt. És persze a kamera is egy kicsit úgy viselkedik, mint a festő tekintete: egyre közelebb kerülünk mi is a dacos fiatal lányhoz. Annyira azért nem kerülünk közel, hogy ettől a film kiemelkedő legyen.

A 2010-es évek elején feltűnt és mára a francia film egyik meghatározó arcává vált Adele Haenel (Alija, Bordélyház, A küzdők) egyébként dacos fiatal lányokat alakít, és bár pályája elején ez tényleg izgalmas volt, mára kicsit egysíkúvá vált. Sciamma azonban egy idő után elég közel kerül ahhoz, hogy a csökönyösen előreszegezett állon és a szúrós tekinteten túl egy érdekes és vonzó személyiség. Ami nem jelenti azt, hogy Haenel igazán jó színésznő lenne, de portréalanynak nagyszerű – és gazdagítja a képet, hogy sokáig volt a rendezőnő kedvese. A festőnőt alakító Noémie Merlant szerintem nála nagyságrendekkel jobb színésznő, viszont itt kisebb és passzívabb szerepet kap, ő a csodáló, a tükör, aki egyre pontosabban, szebben adja vissza a csodált tárgyat. Pedig az ő karakterére kíváncsibb voltam.

Értékelés: 7/10