Korunk legsúlyosabb kérdése, a „mikor tör ki az atomháború?” a kevésbé optimisták számára szükségszerűen felvet egy másik kérdést is: „nem eshetnénk már túl rajta?” A Feszült helyzet megtekintése után nagyjából biztosra lehet mondani: Kathryn Bigelow rendező (A bombák földjén, Zero Dark Thirty – A Bin Láden hajsza) nem tartozik az optimisták közé. Az atomháború hajnalán játszódó politikai thriller már a promóciós szlogenjében leszögezi, mit tart a helyes fogalmazásmódnak a fenti kérdés kapcsán: „Nem ha. Amikor” – üzeni Bigelow és Noah Oppenheim forgatókönyvíró.

Igen, a magyar cím jellegtelen és gagyi, viszont még így is pontosan leírja, mi zajlik a vásznon a kétórás játékidőben. Az amerikai kormány tagjait követjük nyomon három, nagyjából egy időben játszódó sztoriszálon egy végzetes nap folyamán, amikor még a második reggeli kávé előtt azzal szembesül az egész apparátus: valaki kilőtt egy atomrakétát az USA-ra.

Ekkor pedig a terepen lévő katonáktól (Anthony Ramos) kezdve az alacsonyabb rangú fehér házi hivatalnokokon (Rebecca Ferguson) át egészen az elnökig (Idris Elba) mindenki egyszerre döbben rá: messze nem készültek fel úgy erre a forgatókönyve, ahogy kellett volna.

A velencei premier után rögtön ledobta a Netflix rakétakrízisről szóló thrillere előzetesét

Az A House of Dynamite – magyar címén Feszült helyzet – trailerében egy azonosítatlan nukleáris rakéta repül Amerika felé.

Tovább

Nem ha, amikor

Az első sztoriszálban a Fehér Ház válságszobájának felügyelő tisztje, Ferguson próbálja kezelni a helyzetet, a másodikban az Anthony Brady tábornok (a legendás drámaíró, Tracy Letts), a stratégiai parancsnokság (STRATCOM) vezetője készül fel a legrosszabbra. A harmadikban pedig magát az elnököt (Elba) látjuk, ahogy szép lassan szétnyomja az agyát élete legnehezebb felelősségtétele: el kell döntenie, indít-e ellencsapást, és ha igen, mekkorát. Meg egyáltalán ki ellen.

A filmben látható amerikai kormányt a változatosság kedvéért nem a Trump-adminisztráció inspirálta, éppen ezért nincs tele idiótákkal a film. Elba fáradt, őrlődő elnökében sokkal könnyebb meglátni a végstádiumú Obamát (amikor már nagyon ősz volt, és nagyon sokat ööö-zött), a többi hivatalnok pedig nem úgy viseli magát, mint aki képes lenne a Valhalláról delirálni mindenféle sajtótájékoztatókon. A film azonban tényleg csak annyi optimizmust enged meg magának, hogy legalábbis minimálisan kompetens emberekként ábrázolja szereplőit – egyébként mindenben a létező legrosszabb forgatókönyv érvényesül.

A Feszült helyzetben talán azt a legdöbbenetesebb végignézni, ahogy józan belátású, alapjáraton egész normális emberek jutnak el a hajmeresztően drasztikus lépésekig úgy, hogy az emberiség legnagyobb krízishelyzetében szinte ki sem mozdulnak a saját irodáikból.

Bigelow ennek szellemében egy olyan filmet készített, amelynek túlnyomó részében emberek bámulják a monitorjaikat, meg idegesen telefonálnak. Az akcióból és – a talán bekövetkező – pusztításból semmit sem mutat meg, ahogy a filmbéli atomkrízis okaiba sem ássa bele magát mélyebben. Helyzet van: a rendező csak ezzel foglalkozik, csak azt akarja bemutatni pillanatról pillanatra, miféle dinamikák, tervek és pánikcselekvések indulnak be a kormányzat legfelsőbb köreiben a vész idején.

Fikciós filmről van szó, de Bigelow és Oppenheim megcsinálták a házijukat: a Feszült helyzet szinte alattomosan pontosan mutatja be az amerikai kormány működését, és teljesen valóságszagúan követ végig egy olyan forgatókönyvet, ami akár pont így is megtörténhetne a valóságban. Ebben legnagyobb segítsége Barry Ackroyd operatőr, aki többször cinema verité-be hajlóan, soha nem unalmasan hozza ki a legtöbbet a nem túl látványos környezetből, valamint a hívásokra és videochatekre épülő cselekményből (néha olyan az egész, mintha felnőtt emberek készítették volna el az Ice Cube-féle Világok harcát).

Volker Bertelmann zeneszerző feszültségtől lüktető, néhol éterien gyönyörű zenéje pedig úgy rántja össze a filmet, mint a szőnyeg a Töki lakását. Munkája némileg hasonlít azokhoz a minimalista, mégis figyelmen kívül hagyhatatlan zenékhez, amelyekkel például Jóhann Jóhannsson szokott megtölteni valóságszagú thrillereket (lásd: Sicario). A film mögött álló kreatívok kérlelhetetlenül, brutális tempóban adagolják a szorult helyzeteket és az olyan dilemmákat, amelyekben egész egyszerűen nincs jó döntés. 

Lehet szidni azokat a szereplőket, akik a minél drasztikusabb, minél pusztítóbb ellencsapást sürgetik: azonban sajnos be kell látni, hogy ők sem érvelnek olyan rosszul.

Csak túlesünk rajta

A szereplőgárdából Elba emelkedik ki, aki köré a film harmadik harmada épül: ahogy a valóságban, a filmben is az amerikai elnöknek kell a legfontosabb, legkegyetlenebb döntéseket meghoznia, a színész pedig a korlátozott játékidejéből tényleg kihozza a legtöbbet. Mesterien ingadozik pozíciója méltóságának megtartása és legelemibb, legemberibb reakciói között. Lehet, hogy ő az elnök, de hivatali ideje alatt még csak egyszer volt eligazításon a Pentagonban, meg különben is: ahogy senki másnak, neki sem kellett még túlesnie egy konkrét atomháborún. 

Ferguson, Letts, Ramos, Gabriel Basso, valamint a nagy szereplőgárda másik neves britje, a védelmi minisztert játszó Jared Harris (Csernobil) mind tisztességesen végzik a dolgukat szűk szerepeikben. A Feszült helyzet cselekménye nem ad időt mély karakterdrámák kibontakozására. A szereplőkhöz egy-egy nyúlfarknyi ív jár: mindenkit azon az élethelyzeten keresztül ismerünk meg, amit gyökeresen felforgat a rakétakrízis. Van, aki épp lánykérésre készül, van, aki beteg gyereke miatt aggódik, van, akinek elhidegült gyerekével való kapcsolatát sodorja még nagyobb veszélybe a fokozódó nemzetközi helyzet.

Bigelow rutinosan zsonglőrködik a rengeteg karakterrel és helyzettel. Egyértelműen a film első harmada a legizgalmasabb, amikor először látjuk kibontakozni az atomhelyzetet, de a rendező gondoskodik arról, hogy a háttérinfók, karaktermotivációk, technikai részletek bemutatása miatt sose üljön le a film. Az apokaliptikus hangulat sem idegen számára: az egészen méltatlanul feledésbe merült, 1995-ös Strange Days-ben teljesen más irányból bontott ki hasonlóan zsigeri szorongásokat a közeljövővel kapcsolatban. Azonban azzal a filmmel ellentétben itt még a bizakodó lezárást sem engedi meg magának.

Ha van gyenge pontja a Feszült helyzetnek, az a legvége: Bigelow annyira következetesen viszi végig a minimalista, a háttéreseményekre fókuszáló látásmódot a cselekményen, hogy még a feltételesen bombasztikus finálét is kispórolja belőle. A homályt a történet végén bőven meg lehet indokolni az alkotói szándékkal: értjük, mit csinál a rendező, és érezzük, hogy illő, ahogy csinálja. Mégis marad bennünk némi hiányérzet, várnánk némi konkrétumot, fogódzót a továbbiakkal kapcsolatban. Nem egy Haneke-i nézőkínzásról van szó,

de azért egy roppant szigorú filmről, amely a saját lezárását is roppant szigorúan kezeli.

A Feszült helyzet akár a „hamarosan megtörténő események alapján” felirattal is kezdődhetne, vagy zárhatna – ha tényleg lesz atomháború, akkor a pár évtized múlva rendezett emlékvetítéseken a dokumentumfilmek garmadája mellett ennek is helye lesz. Ha pedig mégsem tör ki az atomháború, a jövőben akkor is hajmeresztő élmény lesz újranézni: a rohadt életbe, tényleg ilyen közel álltunk hozzá?

Itt állítsa be, hogy a Port az elsők között legyen a Google-találatokban!