A Harper magazin hasábjain kedden megjelent terjedelmes esszéjében Martin Scorsese nemcsak a Federico Fellini olasz filmrendező iránti csodálatát fejezte ki, de elmondta sommás véleményét a filmipar jelenlegi helyzetéről is. Mint ismeretes, a maffiafilmek 78 éves királya egyszer már megégette magát az efféle fejtegetésekkel: 2019-ben a Marvel filmjeiről jelentette ki, hogy ezek nem is filmek, csak vidámparki látványosságok, és a szuperhősdömping helyett inkább érdekes történeteket kellene vetíteni a filmszínházakban.

Scorsese akkor kapott hideget-meleget ezért a kijelentéséért, vitába szállt vele többek között Bob Iger, a The Walt Disney Company elnök-vezérigazgatója, Kevin Feige, a Marvel-filmek vezető producere és az összes olyan színész Natalie Portmantől kezdve Robert Downey Jr.-ig, aki szerepelt valamelyik szuperhősös blockbusterben. A maffiafilmek mestere természetesen most sem fogta vissza magát, és kendőzetlenül elmondta véleményét a filmművészet jelenlegi helyzetéről – hosszú dolgozatát szemlézte többek között a Variety és a The Hollywood Reporter is.

Mostani esszéjében Scorsese azért már picit óvatosabban fogalmazott, és nem szidta direktben a  Marvel-filmeket. Helyette inkább csak úgy általánosságban sírta vissza a klasszikus filmszínházak aranykorát:

Tizenöt évvel ezelőtt a kontent kifejezés csak akkor hangzott el, amikor az emberek komoly szinten vitatták meg a filmeket, és szembeállították azokat más formátumokkal. Idővel aztán fokozatosan egyre többször használták [ezt a szót] olyan emberek, akik átvették a médiavállalatok irányítását, és akiknek a többsége semmit sem tudott a művészeti ágak történetéről, vagy nem foglalkozott velük annyit, amennyit kellett volna.

Scorsese szerint a kontent ma már nemcsak a filmet jelenti, hanem lényegében minden mást is:

Üzleti kifejezés lett minden mozgóképre: kontent egy David Lean-film, egy kismacskás videó, egy Super Bowl-reklám, egy szuperhősös folytatás és egy sorozatepizód is.

Scorsese szerint ráadásul a mostani filmes iparág nem látja szívesen a régi vágású filmművészet követőit – különösen szomorú kijelentés ez azt figyelembe véve, hogy Scorsese pont a jelenlegi piacvezető streaming platformon, a Netflixen mutatta be legutóbbi maffiafilmjét, Az írt, miután a nagy stúdiók egyike sem látott benne fantáziát (holott olyan sztárok szerepelnek benne, mint Robert De Niro, Al Pacino és Joe Pesci). A rendező tisztában van vele, hogy a legtöbb film ma már a streaming platformok kínálatában található meg, nem a hagyományos mozikban, mégis ambivalens a viszonya ezzel az újfajta tartalomfogyasztási formával:

Egyrészt ez jó a filmkészítőknek, köztük nekem is. Másrészt viszont [a streaming] olyan helyzetet teremtett, ahol minden filmet azonos körülmények között mutatnak meg a nézőknek, ami demokratikusan hangzik, de valójában nem az.

A rendező hosszasan eltöpreng egy olyan kérdésen is, ami bizony valóban a digitális korszak nagy problémája:

Ha a további filmek megtekintését [a streaming platformokon] már algoritmusok javasolják az embernek a korábban látott filmek alapján, és a javaslatok csupán ezeken a filmeken vagy az adott műfajon alapulnak, akkor ott hol a filmművészet?

Scorsese ezután megemeli a süvegét Federico Fellini munkássága előtt, agyondicsérve az 1960-ban bemutatott Az édes életet, a rendezőt „a mozi virtuózának” nevezve. Hosszasan fejtegeti egyúttal azt is, hogy a mostani filmdömpingben a filmipar már kudarcot vall mint kultúraközvetítő közeg:

Ő egy olyan művész volt, akinek sikerült megragadnia a nukleáris kor szorongását, azt az érzést, hogy már semmi sem számít, mert mindent és mindenkit bármikor meg lehet semmisíteni. Éreztük a sokkot, de éreztük Fellini szeretetét is a filmművészet – következésképpen maga az élet iránt.

Írásában Scorsese a filmek újrafelfedezését és rehabilitációját kéri, bár tudja, hogy a filmipar ma már tömegeket szórakoztató üzlet, ahol az jelenti az értéket, ha egy szellemi tulajdonból vagy brandből a lehető legtöbb pénzt lehet kisajtolni:

Minden megváltozott – a film, és annak kultúránkban betöltött fontossága is. Természetesen nem meglepő, hogy olyan művészek, mint Godard, Bergman, Kubrick és Fellini, akik egykor istenekként uralkodtak művészet felett, az idő múlásával visszavonultak az árnyékba. De ezt ne vegyük természetesnek! Nem függhetünk a filmipartól annyira, amennyire mostanában, amikor a filmipar gondoskodik a mozikról... Azoknak, akik ismerik a mozik történetét, a lehető legtöbb emberrel kell megosztanunk a szeretetüket és a tudásukat. És világosan értésére kell adnunk a filmek jelenlegi jogtulajdonosai számára, hogy ezek [az alkotások] sokkal, de sokkal többet jelentenek puszta kizsákmányolható vagy dobozba zárható tulajdonnál. A filmek kultúránk legnagyobb kincsei közé tartoznak, és ennek megfelelően kell kezelni őket!