A Pirula panda persze nézhető sima meseként is, ahol a vörös pandává válás csak humorforrás, de nézhetjük úgy is, mint a szülőktől való elszakadás és a nővé, vagy legalábbis nagylánnyá válás metaforája, és a kettő nem zárja ki egymást!
Tudom, hogy most ingoványos talajra lépek, de nehéz lehet ázsiai, pontosabban távol-keleti szülők gyerekének lenni egy nyugati társadalomban. Ha hihetünk a filmeknek, akkor ők a saját szüleik velük szemben támasztott, igen magas elvárások, és a befogadó társadalom által nyújtott lehetőségek között őrlődnek, mivel a kettő sokszor egymással kiegyeztethetetlen. A vörös pandás mese és a barátság meg a fiúbanda koncertjére való eljutás kalandja ellenére a Pirula panda is egy újabb olyan történet, amely arról szól, milyen elszakadni a hagyományos – jelen esetben kínai – családtól és saját útra lépni. A hősei pedig nem (csak) az érzelmi kitörései hatására vörös pandává változó kislány, Mei Lee, hanem a rendezőnő, Domee Shi. Vagyis Domee Shi ez a kislány, ha tetszik érteni.
Domee Shi még Szecsuánban született egyedüli gyerekként, „hála” a kínai állam egy-gyerek politikájának, és alig két volt éves, amikor szülei Kanadába költöztek, ahol filmünk is játszódik. Nagyon fiatalon jelentkezett a Pixarhoz, ahol féltucatnyi film storyboardján dolgozott és lassan haladt felfelé a ranglétrán, mire megrendezhette első rövidfilmjét. Mellesleg a Pixar zseniálisan oldja meg a tehetségek ápolását, erre szolgálnak a szokásos kisérőfilmek is, Shi pedig megcsinálta a Bao-t (2018), amivel kapásból Oscart is nyert. Mellesleg az animációs filmecske arról szól, egy milyen nehéz elszakadni az anyától, allegóriaként pedig egy gőzgombócot használ. Az új allegória a vörös panda (Ailurus fulgens), vagy vörös macskamedve, de nevezhetjük kis pandának is, de ugyanúgy az elszakadást, az elengedést, és az anyának okozott csalódást szimbolizálja.
Hősünk, Mei Lee Torontóban élő kínai lány, természetesen eminens tanuló, aki iskola után besegít a családi bizniszbe, ami jelen esetben egy szentély működtetése, és itt már neki is gyanús lehetett volna, hogy a szentélyben minden a vörös pandákról szól. És eljön az a nap, pontosabban az a reggel, amikor egy indulatkitörés hatására Meiből hatalmas vörös panda lesz, ami elsőre kicsit ijesztő számára. Aztán kiderül, hogy ez családjuk minden nőtagjával megesett, de sikerült egy szertartással semlegesíteni ezt az erőt – értik, legyőzték a saját lázadó énjüket! -, és hamarosan rajta is végrehajtják ezt, ha eljön a vörös hold. Értik, holdciklus, nővé válás meg minden, vagy ahogy a filmben mondják, kinyílik a vörös rózsa. Csakhogy Mei barátnői felfedezik a lány panda-énjét, és nagyon gyorsan megbarátkoznak vele, és talán ez lesz a kulcs annak, hogy az iskolában mások is elfogadják – és, hogy eljusson oda, ahová a szülei sosem engednék, egy nyálas fiúbanda koncertjére.
A Pirula Pandában az a jó, hogy két síkon is jól működik. Adott ugyebár a fent vázolt, teljesen magáért beszélő, de a gyerekeknek mégsem igazán kódolható - vagy legyünk őszinték, számukra kevésbé érdekes - vonal, és mint színes-szagos mese. Az utóbbiban már nem az a tét, hogyan lépjünk ki az életünk minden területét meghatározó szülői függésből – az külön vicces több síkon is, ahogy a szikh gondnoknak kell mindig elzavarnia a szuperaggódó kínai anyukát az iskola környékéről -, hanem az, hogy Mei és (nem kínai) barátnői eljutnak-e a jólfésült kakamatyik koncertjére. Meg persze az, nem okoz-e hősnőnk valamilyen kínos helyzetet pandaként, és melyik kislány ne tudna ezekkel azonosulni? És ez meseként is tényleg aranyos, még akkor is, ha Mei Lee karaktere nekem nagyon olyan, mint egy tetszőleges kislány a Snoopy/Peanuts képregényekből és rajzfilmekből, és ki ne imádna egy nagy, bolyhos vörös pandát, még akkor is, ha az néha idegrohamot kap – máskor viszont oda lehet bújni hozzá.
Értékelés: 7/10
