A sündisznóra cseppet sem hasonlító, kék űrsündisznó a videojátékok világából csöppent a vászonra, és, bár érkezését csupa rossz ómen előzte meg, kalandjai nagyon szerethetőre sikerültek. És kaptunk mellé egy hibbant Jim Carrey-t is.
A filmiparban megvannak a borítékolható katasztrófa nyilvánvaló jelei. Ilyen az, ha már a legelső előzetes is olyan visszatetszést vált ki, hogy abból hír lesz. Ilyen az, ha a rajongók nyomására a stúdió kénytelen a főhős egész kinézetét megváltoztatni, és ilyen az, ha emiatt az egész film borul, rengeteg dolgot újra kell vágni, és persze ilyen az, ha elcsúsztatják a bemutató dátumát. Mindez megtörtént a Sonic, a sündisznó esetében – a katasztrófa azonban különös módon elmaradt.
Ma már mindent megfilmesítenek, a videojátékokat pedig pláne, a számítógépes animáció pedig olyan tökélyre jutott már, hogy a vegyes technikájú, élő és animált szereplőket egyformán felvonultató játékadaptációk előtt tényleg szabad a pálya. Nemrég futott a – szerintem kissé alulértékelt - Pokémon - Pikachu, a detektív, most pedig itt van a Sega játékkonzolok ugrabugra, kék sündisznója, Sonic, aki majdnem olyan ismert figura videojátékos berkekben, mint Super Mario, akinek nyilván titokban már szintén készül a saját filmje. És a kék sünivel történt meg, hogy a film készítői egy kicsit élőbb, a való világhoz és saját sebességéhez jobban alkalmazkodó formában akarták beépíteni a történetbe, ám a rajongók kiakadtak rajta, Naoto Ohshima és Yuji Naka, a karakter eredeti megalkotói és fejlesztői negatívan nyilatkoztak, a stúdió és Jeff Fowler rendező meghátráltak, újradizájnoltak, és egy nagy, csillogó mangaszemekkel felszerelt új Sonic-ot hoztak ki – és gondolom, jókora kríziselhárító csoport dolgozott a háttérben azon, hogy mindezek ellenére egy működőképes filmet rakjanak elénk.
És a dolog működik, elsősorban azért, mert az egészet egyszerűvé tették. Van egy kis állat, lesz egy barátja meg egy ellensége, a baráttal nagy útra indul, és megismeri a világot. A nyúlfarknyi felvezetőből kiderül, Sonic egy másik bolygóról érkezett, és fantasztikus képességei miatt vadásznak rá. Egy montanai kisvárosban rejtőzik el, és egyetlen szórakozása éveken át a helyi seriff (James Marsden) megfigyelése, ami jó móka, ám egy nap csacsiságot csinál, és felfigyel rá a kormánynak dolgozó, de ettől függetlenül egyszerre zseniális és komplett őrült Dr. Ivo Robotnyik (Jim Carrey), és megindul a menekülés, ahol Sonic társa és első igazi barátja a jóravaló rendőr lesz. Akiről onnan is tudjuk, hogy jóravaló, hogy az ő felesége az egyetlen színes bőrű lány az egész megyében.
Innentől egy jól felpörgetett road movie-t nézhetünk, ami nem csak Sonic csúcssebessége, hanem Dr. Robotnyik csúcskütyüi miatt is pörög, mint állat, de megvannak a megfelelő kitérők, kocsmai verekedéssel és morcos rokonokkal tarkítva. Sonic sebessége pedig bármilyen vizuális gegre tökéletes lehetőség, és a már említett kocsmai verekedés jó példa arra, mindezt hogy lehet tényleg jó poénként elsütni. A sok poén és a jó ritmus, meg a teljesen jól összerakott látvány persze nem lenne elég szerethető – és utálható – karakterek nélkül. Sonic (magyar hangja Szabó Máté) kedvesen pimasz és viccesen tájékozatlan, az akciófilmekből már kiöregedett James Marsden pedig jól hozza a kedves kisvárosi zsarut, nem is emlékszem rá, mikor volt utoljára ilyen szimpatikus – mégis emlékszem, a szintén vegyes technikájú Bűbájban (2007). És persze ott van Jim Carrey hatalmas bajusszal, igazi rajzfilmkarakterként, a lehető legjimcarrey-sebb üzemmódban, szétpörögve mindent, lenézve mindenkit, még a saját hű embereit is. Nagyon szórakoztató, főleg akkor, amikor másokat szívat – ha egyedül pattog, akkor már kicsit fárasztó.
Értékelés: 7/10
