Egy patinás zeneiskolában egy tanár VALAMIT csinál az egyik kislánnyal, és a legtöbben nem akarják elhinni a dolgot. Van, aki nem hisz a lánynak, van, aki ártalmatlannak tartja az egészet, másnak pedig egyszerűen kellemetlen az ügy.
A szexuális zaklatás baromi nehéz téma, különösen, ha fiatalkorúak az áldozatok, és arról már nem is beszélek, ha kiskorúak. Olyan nehéz a téma, hogy a témában készült filmről is nehéz beszélni, merthogy az elsőfilmes rendező, Nagy Zoltán munkája, a Filmalap Inkubátor programjában készült Szép csendben is erről szól. Nem is csak a zaklatásról, hanem arról, milyen nehéz róla beszélni. Mindenkinek, függően és függetlenül attól, milyen irányból érintettek.
A szexuális zaklatásnak ezer formája van a rosszkor és rossz embernek elmondott trágár viccektől a célozgatáson, ajánlattevésen és taperoláson át a legrosszabbig, a nemi erőszakig. Mind ugyanúgy elítélendő, de más-más a súlyuk – szegény Matt Damon próbálta ezt megfogalmazni kissé esetlenül, kapott is érte -, és minden érintett másként is éli meg őket. Az elmosódó határok és a téma súlyossága ráadásul azt eredményezi, hogy gyakran szinte lehetetlen őszintén tisztázni, ki és miként felelős, sőt, azt is, pontosan mi történt, mert a vád sokszor visszaszáll – a lány a felelős, mert kacér volt, olyan ruha volt rajta, bátorította, satöbbi. Filmünkben egy vidéki elit zeneiskolában kerül elő a téma, illetve elő is kerül, meg nem is. Merthogy van egy új lány, az elsőéves Nóri (Bognár Lulu), aki jóban lesz a zenekar szólistájával, Dáviddal (Major Erik), és elmondja a fiúnak, aki nyilvánvalóan tetszik neki - és ő is a srácnak -, hogy Frici bácsi (Máté Gábor) csinál vele valamit, ami nem jó. Csak ennyit.
Frici bácsi karmester és az ifjúsági zenekar karizmatikus vezetője – onnan is tudjuk, hogy karizmatikus, hogy rágózik, amikor a próbákon vezényel, és ez egyesek szerint zenészeknél kisebbfajta szentségtörés. Frici bácsit mindenki szereti, szerethető fazon, a kis közösség tagjai ráadásul többnyire családi barátok is, Dávid például Frici bá fiának a legjobb haverja, és gyakran vendégeskedik tanáránál, aki egyfajta mentora is. Márpedig történt valami, csak nehéz megérteni, mi, és nem csak a dologba lassan szó szerint belebetegedő Dávidnak, de a nézőnek is. És persze ez Nagy Zoltán szándéka is, egyrészt azt bemutatni, milyen nehéz eldönteni, mennyire súlyos a probléma, amivel szembe kell nézni, és az, hogy vállalják-e az érintettek azt, hogy a dolog végére járjanak. És persze mindenki másként reagál – ne felejtsük, a legtöbben csak annyit tudnak, hogy VALAMi történt -, a lányt egyedül nevelő anya például el sem tudja képzelni a dolgot, részben talán azért is, mert nem tartja a saját lányát elég vonzónak ahhoz, hogy valaki megkívánja.
Nagy Zoltán nem sieti el a dolgot, nagyon sokáig nem ad új információkat a nézőknek, ezért ülünk bizonytalanul, és nem tudjuk, hogyan nézzük Máté Gábort. Egy szörnyetegként? Egy gyenge emberként vagy egy igaztalanul megvádolt pedagógusként, akinek törődését félreérti vagy félremagyarázza egy figyeleméhes kislány? És ez egyszerre a film erénye és gyengéje is. Mert a rendező nem véletlen helyezte a cselekményt egy zeneiskolába: zenészként áll magához a történethez is, finom, egyszerű hangokkal próbálja érzékeltetni azt, ami ott van a ki nem mondott vagy félbehagyott szavak mögött, és néha túl finomak ezek a gesztusok ahhoz, hogy valóban hassanak.
Értem és értékelem a szándékot, de elsőfilmesként talán még nincs elég rutinja ahhoz, hogy tudja, a visszafogottság akkor működik igazán, ha egy bizonyos, jól felépített és megkomponált ponton kitörnek az addig visszafojtott indulatok. Ki kell törniük, nem lehet minden végig csendes, pasztelszínű és udvarias egy olyan témában, ami megköveteli, hogy hangosan beszéljünk róla. Máté Gábort – és mellette Schell Juditot és Szamosi Zsófiát – viszont akkor is jó nézni, ha nem tudjuk, mit is gondoljunk a karakteréről.
Értékelés: 6/10
