A zseniális fizikus srácot ejti a csaja, ő pedig időgépet készít, hogy kijavítsa minden hibáját. Mármint a sajátjait, nem a csaja hibáit, pedig azt kellett volna!
Nehéz egy olyan filmmel mit kezdeni, ami magáról sem tudja, hogy micsoda, hogy milyen műfajon belül mozog, és mit akar – akárcsak hősnője. Félreértés ne essék, tök jó dolog, ha egy művön belül több műfaj is megjelenik, esetleg keveredik, de csak akkor, ha mindez egyrészt teljesen tudatos, másrészt a megfelelő arányérzékkel, tempóval és tudással van tálalva. A film kissé félrevezető magyar címmel érkezik: Szerelmünk napjai, amit egyébként eredetileg úgy hívnak, hogy Time Freak, ami nagyjából Időmániást jelent, vagy valami hasonlót.
Merthogy hősünk, a lángész fizikus hallgató Stillman belehabarodik egy lányba, a részidőben (pocsékul) pincérkedő, az egyetemen ezt-azt hallgató, esetleg zenésznek készülő Debbie-be, és egy szerencsés véletlennek köszönhetően össze is jönnek. Aztán a csaj egy nap azt mondja, „beszélnünk kéne”, meg azt, hogy „én már nem vagyok boldog”, és hopp, már szakítottak is, legalábbis a lány szerint. Hősünk mást gondol, és épít egy időgépet, csak úgy, gondolom egy délután, amiben meglepően sok hangfal van, és nekiáll, hogy minden régi hibát helyrehozzon, minden régi veszekedést elsimítson. Mármint csak a saját hibáit, mert az valahogy szóba se kerül, hogy a lány valaha is hibázott volna – a srác mentségére legyen mondva, ő egy kocka és kicsit féltékeny is.
Eddig egy sima romcomról beszélünk, de hősünk az időutazásra magával cipeli legjobb haverját is, aki kicsit link és sokat szív, és vele együtt már egy idétlen tinivígjátékot kapunk, ahol a szereplők gyakran vannak beállva, sűrűn csinálnak vagy mondanak marhaságot, pláne annak tudatában, hogy bármikor visszamehetnek az időben korrigálni a történteket. Ez a vonal működne is, erre vevő lettem volna, pláne úgy, hogy a havert játszó Skyler Gisondo , aki úgy néz ki, mint Jamie Oliver bamba kisöccse, nagyon szórakoztató tud lenni, különösen a teljesen sótlan Asa Butterfield (A leleményes Hugo, Végjáték) mellett.
És Butterfield nem csak önmagában, mint színész sótlan, de maga a karaktere is, a folyton tépelődő, mindig magát hibáztató kocka, akiről nem igazán derül ki semmi, csak az, hogy szereti az egyenleteket. Ugyanez igaz a szerelmét alakító Sophie Turnerre (Sansa Stark a Trónok harcából, X-Men: Apokalipszis), ráadásul egyszerűen érthetetlen, hogy miért lenne ez olyan végzetes szerelem, mivel a film elfelejti a lányt tényleg vonzóként ábrázolni. Turner egyrészt mérsékelten csinos, és konkrétan akkora vádlija van, mint egy kifejlett Cocker spániel, másrészt az a lány, akit játszik, egyszerűen nem szimpatikus, nem vonzó, nem jófej. És maga az időutazás is marhaság, legalábbis itt, például csak azért megtenni, hogy egy rossz mondaton változtasson az ember, meg egy sort lelkizzen, ahelyett, hogy valami igazán fontosat tenne. Persze ha elhinném, hogy ez olyan szerelem, akkor talán látnám az utazásnak is az értelmét, így viszont végig azt gondoltam, miért nem kapja el a srác a csaj csinosabb barátnőjét, vagy bárki mást - jobban járna.
Értékelés: 6/10
