Kiknek ajánljuk? Leginkább a fanatikus Terence Hill-rajongóknak, hiszen ők biztosan kíváncsiak arra, hogy a kedvencük 79 évesen mire képes még a vásznon, és hogy méltóképp zárja-e le a több évtizedes karrierjét. Akik viszont sosem látták a Kincs, ami nincset és a Szuperzsarut, azok inkább ne a Nevem: Thomas alapján mondjanak ítéletet a világ legkékszeműbb fenegyerekéről.

Heteken át lázban égett egész Magyarország Terence Hill látogatása miatt. Gyerekkorunk kedvenc pofonosztója ugyanis a legújabb filmje, A nevem: Thomas promóciós körútján Budapestre is eljött, és két napig nálunk vendégeskedett. Sajnos már Bud Spencer nélkül, mivel a nagydarab bulldog, akivel a macskaügyességű Hill nemcsak a vásznon, de a való életben is jó barátságban volt, 2016-ban elhunyt.

Terence Hill viszont él és virul, sőt! 79 évesen is bevállalta, hogy a korát meghazudtolva motorra pattanjon és kiosszon néhány sallert a rosszfiúknak, pont, mint a legendás páros fénykorában. Persze aki azt várja, hogy kedvenc kékszemű csirkefogónk ugyanúgy leverjen egy egész bűnbandát egyetlen billiárddákóval, mint a '70-es és a '80-as évek kedélyes akcióvígjátékaiban, könnyen lehet, hogy csalódni fog.

Íme az új Terence Hill-film tartalomismertetője:

Thomas csak egy kis nyugalomra vágyik, ezért fogja a Harley-ját, és nekivág a spanyol vidéknek. Ám útközben összetalálkozik egy bajban lévő fiatal lánnyal, és a találkozás mindkettejük életét megváltoztatja.

A fentiek alapján bizonyára mindenki egy könnyfakasztóan humoros road movie-ra számítana, amiben a jó Terence Hill sorra pofozza le a motoron ülő, bőrmellényes rajzfilmfigura-banditákat, a történet végén pedig kiderül, hogy a semmiből felbukkant, lázadó tini (Veronica Bitto) valójában a főhős rég nem látott lánya. Igen, akár ez is lehetett volna A nevem: Thomasban, de Hill részben a nem túl magas költségvetés, részben a mély vallásossága miatt inkább egy westerndíszletek közé átrakott kamaradrámát forgatott le, sok spirituális utalással, egy kis sivatagban motorozással, és némi kikacsintással a korábbi filmjeire.

A játékidő nagyobbik fele ugyanis azzal telik el, hogy a főszereplő páros két rozzant bungaló között félúton, a tábortűz mellett ücsörög, és ha épp nem parázs vitába keverednek egymással, akkor a csillagokat bámulva beszélgetnek az élet értelméről. Aztán meg látványosan elmotoroznak valamiért a közeli városba, hogy onnan aztán első dolguk legyen visszamotorozni. Mégsem mondhatjuk, hogy a Nevem: Thomas csak egy Biblia-idézetekkel és felvizezett Coelho-bölcsességekkel teli, mozifilm hosszúságú tévéreklám a Harley Davidsonnak és a Yamahának. Sokkal több ez annál.

Ez a film a 79 éves Terence Hill tibeti és olaszországi szerzeteseket megszégyenítően bölcs elmélkedése az életről, a halálról és a világmindenségről – a lehető legszórakoztatóbb formában.

Hiszen mindannyiunk találkozott már olyan élethelyzettel, amikor egy lázadó kamaszon kellett volna kiigazodnia vagy egy rég nem látott rokonnal beszélgetnie úgy, hogy még véletlenül se legyen belőle sértődés. Hányszor vágyódtunk már el valami távoli, nyugis helyre, ahová megérkezve kiderült, hogy egészen máshol sokkal jobb lenne? Ki ne ismerne olyan életutat, amikor valaki egy isten háta mögötti porfészekben felnőve a csillogó nagyvárosban próbál szerencsét és valósítja meg az álmait, hogy aztán egy egész életet keményen végiggürizve elköltözhessen a nagyvárosból valami nyugis, csöndes, Isten háta mögötti helyre? Ki ne ismerné az érzést, amikor az életünk egyik fontos pillanatánál, vagy egy nagy próbatételénél ott van velünk egy halott szerettünk, és vezeti a kezünket?

Na, ez mind benne van Terence Hill filmjében, aki nemcsak főszereplője, de forgatókönyvírója és rendezője is a Nevem: Thomasnak. Valószínűleg ez lesz az utolsó mozifilmje, amit nem véletlenül ajánlott pont Bud Spencer emlékének. Végig azt hangsúlyozza ugyanis ebben a kicsit naiv történetben, hogy ne önmagunkat emésszük egy jóbarát vagy családtag elvesztése után! Emlékezzünk inkább az együtt eltöltött, vidám és boldog pillanatokra, amikből erőt merítve nincs olyan akadály, amit ne tudnánk leküzdeni. És lehet, hogy a deres halántékú motoroshoz, Thomashoz hasonlóan nekünk is ki kell osztani majd néhány maflást, meg palacsintasütővel fejbe kell verni pár rosszfiút, de ilyesmit mindig csak akkor tegyünk, ha ezzel egy bajba jutott, segítségre szoruló emberen segítünk.

Az öncélú erőszak felesleges és rossz  dolog– ez Terence Hill üzenete, nemcsak a magyar rajongóknak, de az egész világnak!

Sajnos azonban nem mehetünk el a tény mellett, hogy nem ez lett Terence Hill legjobb filmje. A cselekmény sokszor leül, a CGI animációval megrajzolt, funkciótlanul feltűnő állatok (a róka, a kismadár meg a társai) botrányosan rosszul néznek ki. A korábbi filmekre utalás pedig nagyon szép gesztus (kiváló kvízjáték lehet a fanatikus rajongóknak felismerni mindet), de sokszor teljesen értelmetlenek a modern környezetbe áthelyezett western jelenetek. A Nevem: Thomas sajnos sosem lesz akkora klasszikus, mint a Nevem: Senki meg a többi, régi kultfilm, de így is nagyon jó nézni.

Ítélet: 6/10