Kinek ajánljuk. A francia animációs kedvelőinek, azoknak, akik szeretik, ha egy mese kicsit felnőttes is, és azoknak, akiknek van érzékük a képzőművészethez.

Imádom a Pixar egészestés animációs filmjeit, és úgy általában sincs különösebb bajom a hatalmas költségvetésből és a létező legfejlettebb technikával készült hasonló hollywoodi produkciókkal. Legfeljebb az zavaró, ha már túl sok bőrt, értsd folytatást, húznak le ugyanarról az alapötletről, de az embernek mindig van egy olyan érzése, hogy itt csak és kizárólag szórakoztatásról és nem filmművészetről van szó – ami önmagában nem baj, de néha kicsit többre vágyunk. A francia rajzfilmek egészen más úton járnak, sokkal inkább irodalmi és képzőművészeti alapokból indulnak ki, és ritkán törekednek a technikai tökéletességre – igaz, ezen a téren aligha veheti fel a versenyt amerikai „kollégáikkal”.

Alain Gagnol és Jean-Loup Felicioli rendezőpáros már az Egy macska kettős élete című, 2010-es, Oscar-jelölésig jutó filmjükben is hasonló recepttel dolgozott. Ott is, itt is javarészt a háztetők magasságában játszódott a történet, és olyasvalakiről szólt, aki két világban is otthonosan mozog. Míg az első filmben egy macska volt az, aki napközben aranyos házicica, éjszaka pedig egy betőrő cinkosa volt, most egy kisfiú az, aki egy furcsa fordulattal bűnüldözőnek csap fel. Fantomfiú hőse Leo, akit leukémiával kezelnek egy kórházban, ám van egy titka. Egészen különleges képességgel rendelkezik, a betegsége révén képes fantomfiúvá változni: kilépve a testéből, repülő szellemalakban fedezi fel a New York városát. A kórházban összebarátkozik egy rendőrtiszttel, aki megsebesült, amikor egy veszélyes gengsztert akart letartóztatni, és most ketten erednek a gonosztevő után – úgy, hogy ki sem lépnek a kórházból.

A franciák valamiért imádják Amerikát, és a Fantomfiú is élvezettel járja be mind New Yorkot, mind az amerikai ponyvaregények világát. Ha karikatúraként is, de megjelenik a műfaj minden alakja, a besúgók, az orrgazdák, a nehézfiúk és persze a szagot kapott újságíró – ez esetben egy csinos hölgy, aki persze vonzódik a karcos arcélű rendőrhadnagyhoz és viszont. Nincs ebben semmi új és ez nem is baj, mert alapvetően egy meséről van szó – sőt, bizonyos pontokon egy mesén belüli meséről -, és mindez a kisfiúról szól, aki a halállal viaskodik. Merthogy ez a háttér, a nyomozósdi csak terelés és a torz arcú férfi, aki át akarja venni az irányítást a város felett, akár maga a halál is lehet, ha úgy akarjuk olvasni a történetet. És ez a halál csak szörnynek látszik, valójában kicselezhető, átverhető, és mindig van remény.

A Fantomfiú mint történet is szép és mint látvány is gyönyörű. A Gagnol-Felicioli páros már-már elfeledett, leginkább csak kisfilmekben használatos stílust használ. Képeik és alakjaik folyton remegnek, hajladoznak, hol a széllel vagy a hullámokkal, esővel küzdve, hol az éjszakai világítás fényében ingadozva, és ez egy különös, vibráló hangulatot kölcsönöz a jeleneteknek. A film minden képkockáját be lehetne keretezni, csodálatosan megkomponált minden beállítás, minden bevilágítás, noha az amerikai animációs filmekhez képest szinte eszköztelen az egész. Kevés szín és még kevesebb árnyalat, minimális árnyékolás látható itt, de ettől lesz izgalmas az, amit látunk. Persze a látvány önmagában nem vinné el a filmet, a látszólag egyszerű, mégis rengeteg minden rejtő történet is kellett hozzá. Gondolom az Oscar-jelölés itt is erősen esélyes.

Értékelés: 8/10