Itthon csak február elsején mutatják be, és a tengerentúlon is csak a napokban jut el a szélesebb közönséghez a Tonya Harding műkorcsolyázóról szóló film, az Én, Tonya, de az év eleji díjkiosztókon sorozatosan nyeri az elismeréseket. Az elcsúnyított Margot Robbie remekel a hányatott sorsú sportoló szerepében.

Harding története annak idején nem csupán a sportrajongókat kavarta fel, hanem a bulvárlapokat is megjárta. Ő volt az első női műkorcsolyázó, aki hibátlanul megcsinálta a bitang nehéz tripla axelt: a versenyző előre-kifelé ívben futó lábáról ugrik fel, a három fordulatos forgás után a másik lábára hátra-kifelé irányban érkezik vissza (forrás: Sportszertár)

1991-ben amerikai bajnok lett, majd ugyabban az évben a világbajnokságon ezüstérmet kapott. Széles ismertségét azonban mégis egy botránynak köszönheti, amibe beleroppant a karrierje. 1994-ben, négy héttel a lillehammeri téli olimpia előtt az egyik legnagyobb vetélytársát, Nancy Kerrigant viperával ütötték meg a térde fölött. Karrigan szerencsére nem sérült meg komolyabban, és az olimpián már versenybe szállhatott, ám a nyomozás közben kiderült, hogy Tonya Hardingnak is köze volt a támadáshoz. 

Már Harding személye is meglehetősen ellentmondásos, és várható volt, hogy a róla szóló film bemutatója kapcsán megszólalnak majd a történet egyes szereplői. A film alapvetően kiáll a műkorcsolyázó mellett, és bemutatja azt a sok szenvedést és megaláztatást, amit Hardingnak át kellett élnie - hogy folyamatosan verték, a férje egyszer rá is lőtt, és hogy az anyja egész életében borzalmasan gonosz volt vele: érzelmileg zsarolta, a legapróbb hibáért is megütötte, megszégyenítette, lelkileg gyötörte (Allison Janney megérdemelten kapott Golden Globe-ot Tonya utálatos anyjának fantasztikus alakításáért). 

LaVona “Sandy” Golden a történtek kapcsán egész egyszerűen hazugnak nevezte a lányát.

Nem voltam durva a gyerekeimmel. Hogy vertem-e őket? Igen. Meg kellett mutatnom nekik, mi a jó és mi a rossz.

Harding elmesélte, hogy egyszer az anyja beráncigálta a fürdőszobába, és a hajszárítóval ütötte, de rendszeresek voltak az ilyen durva esetek. Az anyja úgy reagált erre, hogy ugyan megütötte egy versenyen egy hajszárítóval, de csak egyszer, és a lányának fogalma sincs arról, milyen az, amikor tényleg megütnek valakit.

Annyit hazudott, hogy már azt sem tudja, mi az igazság.

A film leginkább Scorsese stílusában, gazdag zenehasználattal és a szereplők lendületes narrációjával mesél, sok-sok szó szerinti kiszólással a nézők felé. Egyszerre vicces és szomorú, és akár úgy is tűnhet, hogy igyekszik felmenteni Hardingot Kerrigan megtámadásának felelőssége alól. Twitteren többen is hangot adtak ennek: egyikük a film Golden Globe kategóriajelölése kapcsán azt írta, hogy képzeljük el, hogy 1994-ben azt mondjuk Nancy Kerrigannek, hogy a megtámadása egyszer majd "legjobb vígjáték" lesz. Más azon háborodott fel, hogy az idei Golden Globe-on, ami az erőszak elleni kiállásról szólt, egyáltalán mit keresett ez a film, amit még ráadásul díjaztak is. 

A The Boston Globe megkérdezte Kerrigant, mit érez a film kapcsán, de a most is aktív műkorcsolyázó nem nagyon akart ezzel foglalkozni.

Tényleg nincs mit mondanom. Nem láttam semmit. Elég elfoglalt vagyok. Az országos bajnokságon voltam a héten, szóval nem néztem a Golden Globe-ot. A filmet se láttam. Elég sűrű most az életem. (...) Ez nem igazán az életem része. Ahogy te is mondtad, én az áldozat voltam. Ennyi a szerepem az egész sztoriban. De az biztos, hogy elég fura. Bizarr dolog. Tiszta őrület, hogy ez egy történet. Úgy értem, hogy azért ne már.

Kerrigan férje és egyben ügynöke kiadott egy nyilatkozatot, hogy elejét vegye a hasonló kérdezősködéseknek.

Az az álláspontunk, hogy nem mondunk semmit. Amikor eldöntjük, hogy mit tegyünk, amikor már készen állunk arra, hogy megszólaljunk, meg fogunk. De addig ehhez tartjuk magunkat - és képzeljék el, rengetegen kerestek a világ minden tájáról, - így Önök is tartsák magukat ahhoz, hogy most nem akarunk mondani semmit.

(Források: Rare, Shared)