Elképesztő, hogy mennyi minden belefér pár vacak fröccsöntött műanyag játék meséjébe, kaland, érzelmek, humor, technikai bravúrok és főleg eredetiség. Rengeteg eredetiség.
Az 1995-ben bemutatott Toy Story - Játékháború filmtörténelmet írt, és nem azért, mert ez volt a legelső teljes egészében számítógépes animációval megalkotott egész estés film, és nem is azért, mert ez volt a PIXAR stúdió első nagyjátékfilmje. A Toy Story azért lett annyira fontos, mert hihetetlenül játékosan, mégis őszintén és nagyon komolyan beszélt a gyerekkor végéről, a feleslegessé és céltalanná válásról, és tette ezt úgy, hogy az egészet egy remekül kitalált figurákról szóló, fantasztikus történetbe ágyazta, mi pedig egy percig sem éreztük azt, hogy most valami erkölcsi példamesét néznénk.
Lett is siker, méghozzá hatalmas, a siker nyomán pedig a két folytatás, a Toy Story - Játékháború 2. (1999) és a Toy Story 3. (2010), és ezzel megszületett minden idők egyik legnépszerűbb, legelismertebb és nem mellesleg legjövedelmezőbb trilógiája. És egy ilyen szériára nyilván nagy kísértés lapot húzni, mert borzasztó kínos visszamenőleg is, ha ötlet és ihlet, és főleg tehetség nélkül pakolna rá még egy részt, de a PIXAR bepróbálkozott. És az azóta már jópár éve a Disney tulajdonát képező, de szakmai önállóságát megőrző PIXAR azon kevesek egyike, akiknek elhisszük, hogy tudnak mit kezdeni egy folytatással, vagy ha nem, akkor is legfeljebb kicsit lapos, de egyáltalán nem rémes lesz az eredmény – igen, rád gondolunk, Verdák 2! Az elnyújtott bevezető után pedig gyorsan hozzátesszük, az eredmény megint lenyűgöző lett, ahogy eddig is.
Ott tartottunk, hogy a harmadik rész végén a már nem is olyan kicsi Andy főiskolára megy, és a kedvenc játékait egy Bonnie nevű kislánynak adja. Akinek nem Woody, a segítőkész cowboy (az angol verzióban Tom Hanks, nálunk Stohl András) lesz a kedvence, hanem egy, gyakorlatilag szemétből, kidobott műanyag villából, rágógumiból, jégkrém pálcikából tákolt akármi, amit Willynek nevez el. Ám Woodyt nem lehet csak úgy lelombozni, és innen Willy védelmét és nevelését tekinti legfőbb feladatának, és ez nem is olyan könnyű dolog, mert a kis izének más vágya sincsen, mint belevetni magát a legközelebbi kukába vagy szemetesbe, és amikor Bonnie családja kirándulni indul egy lakóautóval, az út szélén egymást váltja a sok szeméttartály. El is tűnik a kis Willy, és a játékok régi jó szokásukhoz híven újra mentőakcióra indulnak Woodyval, Buzzal, az űrhajóssal, Jessie-vel a tehenészlánnyal és lovával, Krumplifej urasággal és nejével, a két dínóval és persze Slinky-vel, a rugós tacskóval.
És az út során Woody egy régi ismerőssel fut össze, Bo Peeppel, az azóta önállóan és boldogan élő pásztorlánnyal, a szálak pedig egy kissé lepukkant régiségboltba vezetnek, ahol egy furcsa baba hősünk beszélőkéjére pályázik, de akadnak új barátok is. Ilyen a két plüss a céllövöldéből, illetve Duke DeBumm, a pornóbajuszos kanadai motoros kaszkadőr (az eredetiben Keanu Reeves hangjával), aki hol túlpörög, hol beparázik, és az újaknak jutnak a legviccesebb részek – meg a legeredetibb részek. Nem hiszem, hogy tudatos lett volna a párhuzam, de a horrorfilmes Annabelle-re hajazó hajasbaba, Gaby Gaby valami elképesztően jól sikerült, és önmagában is hoz mindent, amiért annyira szeretjük a Toy Story filmeket, még úgy is, hogy meglehetősen negatív figuraként ismerjük meg. Benne van az elemi erejű vágyódás, hogy valakié lehessen, ugyanakkor saját, meglehetősen egyedi egyénisége van megannyi furcsasággal, semmi egydimenziós nincs benne, és szinte megérinthető, annyira tökéletes a megjelenítése. És ahogy a PIXAR filmeknél megszoktuk, mindenhonnan ötletek és poénok ugranak elő, ráadásul olyan mennyiségben, amit már rég láttunk, vagyis megérte majdnem tíz évig várni a Toy Story 4-re.
A régi motorosnak számító, de rendezőként most debütáló Josh Cooley remekül tartja össze a különböző szálakat, együtt él a legkevésbé fontos karakterrel is, miközben egy hihetetlenül magas technikai színvonalat tart fent. Mindig csodáltam a Toy Story filmekben, hogy milyen tökéletesen mozgatja együtt a teljesen különböző karakterű, anyagú és felületű játékokat, és most is ez történik, nyilván több új figura beépítésével, akiknek egy része igazi régiségnek számít. Legfeljebb annyit nehezményezhetünk, hogy a zene most kicsit haloványabb, Buzz pedig a korábbinál kisebb szerepkörrel kénytelen beérni, illetve a harmadik részt részben elvivő Ken és Barbie most nem jut szóhoz. Amire csak azt mondom, annyi baj legyen!
Értékelés: 9/10
