Guy Ritchie visszatért a gyökereihez, majd gyorsan át is lépte őket: új filmjének hősei már befutott, elegáns gazfickók háromrészes öltönyben, de maga a kissé túlbonyolított történet nagyon is szórakoztató
Guy Ritchie visszatért a gyökereihez – így hirdetik az Úriembereket a film nem kifejezetten harsány reklámkampányában, és ez igaz is meg nem is. Mert Ritchie tényleg visszatér a londoni alvilághoz, olyan régi munkáit idézi meg, mint A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső (1998) vagy a zseniális Blöff (2000), de ez már nem a pitiáner kispályások lepukkant, koszos világa, hanem a rendező másik munkája, a Spíler (2008) nagypályásainak kikent, kifent közege. És a Spílert utáltam, öncélúnak, felvágósnak és tökéletesen üresnek találtam, így érthető módon vegyes érzelmekkel ültem be az Úriemberekre.
És az új film sok szempontból tényleg olyan, mintha Spíler 2 lenne a címe. Hősei nagypályások, amit nem csak onnan tudunk, hogy nagyon sokszor elmondják róluk, hogy nagypályások, igazi spílerek, hanem onnan is, ahogy öltözködnek, amit esznek-isznak, amilyen klubokba járnak, hogyan beszélnek és kikkel barátkoznak. Ilyen az egyébként Amerikából érkező, de már tweed zakót, a brit elegancia csimborasszóját hordó Mickey Pearson (Matthew McConaughey), aki a legnagyobb marihuána termesztő a vidéken, de most inkább visszavonulna, hisz felért a csúcsra és idejét inkább a nőjével Michelle Dockery) töltené, ami csak mérsékelten hihető, de ez már az én problémám. Akadna is vevő, de jócskán bezavar a képbe a Száraz Sam nevű kínai gengszter (Henry Golding), aki kissé erőszakos ajánlatot tesz, majd feltűnik egy fürge tréningruhás társaság, bejelentkezik egy szomorkás lord egy szívességet kérve, és végül, de messze nem utoljára megjelenik egy pofátlan magánnyomozó (a kecskeszakállas, pornónapszemüveges Hugh Grant) egy különös ajánlattal.
És érdekes módon, bár a történések McConaughey karaktere körül zajlanak, mégsem ő a főszereplő, hanem a főnök jobbkezét játszó Charlie Hunnam, jókora szakállal és szemüvegesen. Az ő találkozása és beszélgetése Grant magánszimatával adja nem csak a történet keretét, de egyfajta gerincét is, hiszen ők, hol visszatekintve, hol hipotéziseket felállítva, hol az éppen zajló eseményeket kommentálva mesélik el a történteket, néhol kissé kiszínezve azokat. Ami egy érdekes elbeszéléstechnika, és többnyire működik is, elsősorban azért, mert Grant végre hajlandó egy seggfejt alakítani, így elmaradhatatlan és régóta irritáló grimaszolása új kontextusba kerül, és tagadhatatlan humora most tényleg működik. Más kérdés, hogy ezzel a technikával az Úriemberek jócskán túl van beszélve, túltengenek a dialógusok, mint Tarantino legutóbbi filmjeiben, és egy sor olyan mellékszálat kapunk, amire nem feltétlenül lenne szükség – szintén mint Tarantino legutóbbi filmjeiben, mert ugye nem véletlen szokták hozzá hasonlítani Ritchie-t.
A sok mellékszálhoz persze sok mellékszereplő jár, és ez jó hír. Merthogy olyanok kapnak kisebb-nagyobb sztoriszálat, mint a borostás és micisapkás, de nagyon pöpec tréninget hordó Colin Farrell, Jeremy Strong tenyérbe mászó üzlettársként, Eddie Marsan izgága lapkiadóként, és még sokan mások, és tényleg élvezet őket nézni. Csakhogy ezek nem valós karakterek, ez egy fantáziavilág. Igaz, a Blöff figurái is jócskán eltúlzott, parodisztikus alakok voltak, de az a közeg, azok az arcok hitelesek voltak, ez a világ kevésbé - vagy alig - az. Szóval csak részben igaz, hogy Ritchie visszatért a gyökerekhez, sokkal inkább azt látjuk, ahogy egy befutott rendező befutott gengszterekről mesél, de pánikra semmi ok. Az Úriemberek a sok sallang, nélkülözhető kitérő és túltengő párbeszéd ellenére is baromi élvezetes film, aminek tényleg vannak emlékezetes pillanatai, nem is kevés – nem úgy, mint annak idején a Spílernek.
Értékelés: 8/10
