Új, a Fészek Klubról szóló kísérleti filmje kapcsán beszélgettünk a Moszkva tér rendezőjével - a filmet szombaton egy nagy buli keretében a helyszínen lehet megtekinteni!
- Én rólad annak idején azt hittem, hogy sikeres sportoló leszel…
- Végül nem lettem atléta, abbahagytam a gimi végén, előtte nyolc évig futottam a BEAC-ban, minden nap sok kilométer, a futás fontos volt számomra. Elmentem fényképésznek tanulni a Práter utcába, ott már alig volt sport, inkább a labor meg a műterem. Családi hagyomány a fotó, a nagymamám is fotós volt, a nagybátyámék formatervezők, nekik volt otthon fotólaborjuk, így a fotó gyerekkorom óta közel volt hozzám, és egyszerűnek tűnt, úgyhogy azt az utat választottam. Gondoltam anno, hogy például sportfotós leszek, még a Práter utcai iskolában, aztán elkanyarodtam, leginkább a műtermi fotó érdekelt, az már szinte színház!
- Ez aztán a filmjeiben visszaköszön?
- Remélem, hogy érezhető, de a fotózás a mai napig napi szinten, - nem csak az oktatásban- az életemben is bőven megmaradt, ez az én alaptevékenységem, mint másnak az autóvezetés vagy épp a számítógép programozás, nálam a fotó lett az alapnyelv. Amikor egy történetet fejben rakok össze, akkor is fotókból, képekből dolgozom. A dokumentáció, archívok keresése is napi szintű feladatom. Most ezt a 27 perces Fészek Klub-filmet, amit láttál, azért is tudtam többek közt leforgatni, mert 1936-ban volt a Fészekben egy farsangi álarcosbál, és megtaláltunk a Színházi Élet című magazinban egy korabeli fotóriportot erről a bálról. Ezek a csodás archív fotók is benne vannak a filmben. Mint egy „talált tárgy”. A fotó tehát nem csak úgy vesz körül, hogy csinálod nap mint nap, hanem közben kutatod is a régieket. Fortepan-mániában „szenvedek”. A fotó nélkül nem is lehetett volna ezt a szakmát elkezdeni.
- Számomra majdhogynem átláthatatlan, hogy egy rendezőnek mennyi dolga van, mennyi dologra kell rábólintania, átlátnia a díszlettől a ruhákon át az utómunkáig. Te mennyire voltál az első filmednél erre felkészülve?
- A fotózás kicsiben, de ugyanez. Ott is mindent tervezni és kreálni kell: és kell szereplő, kell ruha, kell díszlet, kell kamera, lámpa, talán csak hang nem kell. Azért ez nem annyira bonyolult. Ráadásul amikor a harmadik évben az egyetemen már olyan vizsgafilmeket forgattunk, hogy kialakultak már a stábok, és mindenki a saját szakterületéről új és új profi szakembert hozott, mindenki hozzáadja a tudását, tehetségét. A filmet nem egyedül csináljuk. Ez egy nagyon közösségi munka, együttműködésre és minőségre nevel.
- Amikor visszanéztem korábbi interjúidat, mindig az jött le, hogy te ezt a közeget nagyon-nagyon szereted, meg azokat, akik benne dolgoznak.
- Nem tudom, hogy ez így van-e, de valóban nagyon nagy szerencse, hogy a filmes világgal találkoztam. Nyilván a mozikban nőttem fel kamaszkoromban, és mindig vágytam ebbe a világba. Főleg a mesék és a mesélés aktusa miatt, a moziban örök gyerek maradhatsz. Sándor Pál 80 valahány éves, és még olyan, mint egy kamasz srác, aki egész nap álmodozik. A film - sok más okosság mellett - kicsit erre, az „álmodásra” is lehetőséget ad.
- A Moszkva tér után hirtelen nagyon sikeres lettél. Ott voltál egy fiatal, felkapott, jóképű rendező. Hogy tudtad kezelni a sikert?
- Jól kezeltem olyan szempontból, hogy hamar csináltunk utána filmes céget, mentem egyből a következő filmembe, jött ugye a Szezon és a többi, sok tévéfilm, a Koccanás például, tehát a Moszkva tér sikere után sok olyan munkát kaptam, amiből a megélhetésem függetlenné vált az államtól. Nyilván az embert azért megviseli a nyilvánosság. Fontos a sajtó, tudom, része a cirkusznak, ám az interjúalanynak hirtelen felelősségteljesnek kell látszani, okosnak és jól öltözöttnek. Ez azért nyomasztó tud lenni, és most nem csak a politikai részére gondolok, hanem arra, ha mondok valamit, akkor azt háromszor végig kell gondolnom, több szempontból is. Mert azért elég kényes kérdésekről van szó szinte minden filmemben, és állandóan nagyon élesnek kell lenni az interjúkban, valahogy mindig újat kell mondani.
- Nekem van egy olyan érzésem, de javíts ki, he tévedek; olyan, mintha minden filmed teljesen más lenne. Nagyon nehéz mondjuk egy vonalat húzni a Moszkva tér és az 1945 között.
- Szerintem pont, hogy lehet. Nagyon egyszerű az összefüggés. Adott egy-egy nagy társadalmi pillanat (1989, illetve 1945)- ráadásul mindkettő alulnézetből - egy személyes történet tükrében. Ezt a két történetsíkot kombinálja mindkettő film. Szántó T. Gábor írta az 1945 alapjául szolgáló novellát, amit viszont közösen építettünk fel a forgatókönyvben, és ami tulajdonképpen hasonló logika szerint működik. A Szezon is például a Moszkva térhez képest nagyon másnak tűnhet hangulatában, alapvetően mégis mindkettő egy „coming of age” történet, mondhatni „buddie movie”. A Koccanás című kísérleti filmemet is meghatározónak tartom a pályámon, ami igazából nagyon kilóg a sorból, ám az 1945-höz vezető úton fontos állomás. Ebben ugyanis megtaláltam végre a fekete-fehér képhez kötődő, személyes viszonyom.
- Hogy kerültél a Fészek Klubhoz?
- A Fészek Művészklub nagyon régi történet az életemben. A családban szerencsére sok volt a fotós, mindenféle művész, akik ugye Fészek Klub tagok voltak, és a klubtagok gyerekeinek karácsonyi ünnepi műsort rendeztek. Ötéves koromban anyukám vitt a Fészek Klubba, mert mesefilm-vetítés volt és Halász Judit koncert vagy épp 100 Folk Celsius, majd jött a tombola és az ajándékozás... Aztán vágás: 30 évvel később jött Lukáts Andor, akivel akkoriban az Isztambul című filmben együtt forgattunk, ő a Fészek elnökségi tagja volt, és meghívott rendes klubtagnak. Aztán meghalt Varga Imre, a híres szobrász, aki éveken át a klub elnöke volt, és engem választott meg a tagság elnöknek. Nehéz öt év következett. De valahogy túléltük….
A Fészek Klub épületének van valami speciális, nagyon egyedi, budapesti története. Benne van minden. 125 év, az egész XX. század. Amióta a mozit feltalálták, amióta a városiasodás beindult Magyarországon, amióta Budapest igazán Budapest. Meggyőződésem, hogy ha a Fészek Klub nincs, akkor ez a főváros is teljesen más lenne. Pedig csak egy épületről van szó. Nyilván ezt el lehet mondani a Parlamentről is, meg van egy-két fontos templom, vagy akár a Vígszínház, de a Fészek Klub az egy egészen más ügy.
Ennek a történetnek arcról ismerjük a szereplőit, Latinovits Zoltánt, Királyhegyi Pált, vissza egészen Heltai Jenőig, Molnár Ferencig. Az egész egy nagy magyar panoptikum. És ők ugyanezt a kilincset fogták, amit most mi is fogunk, az alatt a fa alatt üldögéltek, ahol mi is. Érezni ezt az időtlenséget, azt, hogy ez a hely tényleg kiszolgált sok-sok generációt.
És ugyanez maradt a lényege: reggel próbaterem vagy könyvtár, este bár vagy koncert, esetleg kabaré. A hely, ahova a zenészek, színészek mennek a show után lazítani, kártyázni, mulatni. Vagy a hely, ahova a válóper után bejön Molnár Ferenc, és elmeséli a sztorit a Fészek egyik pincérének az exéről, Fedák Sáriról. Aztán jön később Latinovits és Ruttkai, sok-sok történet játszódott ebben a házban szerencsére. Hiába volt mindig is a ház egyesületi tulajdonban, a Fészek Klub egy fontos közkincs. Mert ez a hely mindenkié, aki szereti a különc művészeket és tiszteli a szabad művészetet.
2026 május 9-én, szombaton a 125 éves Fészek Művészklub tiszteletére kerül bemutatásra Török Ferenc legújabb kísérleti dokumentumfilmje, a Fészek Klub, méghozzá ott, ahol a történet maga is életre kel: a legendás Fészek Művészklub falai között a Kertész utca 36-ban.
A program:
18 órától fogadás
19 órától kerekasztal-beszélgetés Sándor Pál, Török Ferenc
20 órától A Fészek Klub című film vetítése, amit a későbbiekben többször is levetítenek.
22 órától -tól Pándi Balázs jazz koncert feat. Sabák, Frenk, Soraya
23 órától DJ-k
Az esemény Facebook oldala: https://www.facebook.com/share/1Dm2UfJvzZ/?mibextid=wwXIfr
