A gyász egyetemes élmény, mégis nehéz megragadni – azért, mert mindig máshogy bukkan fel az emberben, és azért is, mert annak, aki már átélt mély veszteséget, a gyász mindenben jelen van.

A következő válogatásban tíz olyan filmet ajánlunk, amelyek különböző módokon, de mindig megrendítően mutatják meg, mit jelent elveszíteni valakit, és mit jelent tovább élni. Nem csak amerikai filmeket hoztunk, hanem európai és japán alkotásokat is, hiszen a halálra a különböző kultúráknak más-más, árnyalataikban különböző válaszaik lehetnek.

Nagy Hal (2003)

Tim Burton filmje különleges utazás egy apa és fia közös világában, amelyben elmosódnak a valóság és a képzelet határai. A történet középpontjában Edward Bloom áll, a nagy mesélő, aki egész életében hihetetlen történetekkel szórakoztatta környezetét – óriásokról, boszorkányokról, sőt egy hatalmas halról is. Fia, Will azonban felnőttként kiábrándul ezekből a mesékből, és egyre inkább megkérdőjelezi apja hitelességét.

Ahogy Edward élete a végéhez közeledik, Will újra kapcsolatba lép vele, remélve, hogy végre megismerheti az „igazi” apját a mesék mögött. Azonban a nyomozás során rájön, hogy a történetek túlzók voltak ugyan, de nem egészen hazugságok. És talán nem is az a fontos, hogy pontosan mi történt, hanem az, hogy mit jelentett annak, aki mesélte.

A Nagy Hal keserédes mese, igazi dráma és jellegzetesen Tim Burton-i alkotás az emlékekről és arról, hogyan válik egy ember történetként még emberibbé.

Utazás Dardzsilingbe (2007)

Színpompás road movie Indiában – de Wes Anderson stilizált látványvilága és szívfacsaró humora mögött három testvér gyászát látjuk ebben a filmben. A három fiú (Owen Wilson, Adrien Brody, Jason Schwartzman) apjuk halála után próbálnak újra kapcsolatot találni egymással és önmagukkal. Vonatútra indulnak, spirituális utazásra, de a vigasz nem jön azonnal. A film azt is bemutatja, hogy hiába küzdenek a fiúk ugyanazzal, a gyászt csak megnehezítik a kimondatlan feszültségek – nem tudják, hogyan osztozzanak a fájdalomban, mert saját nézőpontjaik rabjai. Végül egy idegen gyermek temetésén történik a katarzis, és megtapasztalják a gyász közösségi erejét – és ez a megosztott élmény segít nekik saját veszteségüket is újraértelmezni. Az Utazás Dardzsilingbe mintha azt üzenné, a gyászt néha csak akkor tudjuk igazán megélni, ha valaki más történetén keresztül nézünk rá.

Híd Terabithia földjére (2007)

Első pillantásra csupán egy kedves gyerekfilm Csupó Gábor 2007-es, amerikai produkcióban készült filmje. Valójában sokkal mélyebb rétegeket érint – különösen a gyász és a felnövés témáját. Nem véletlenül találunk tucatnyi blogbejegyzést arról, milyen mély – sokszor akár fájó – benyomást tett a nézőire az alkotás.

A történet Jessről és Leslie-ről szól, két kívülálló gyerekről, akik egymásban lelnek társra, és közösen teremtenek egy varázslatos világot: Terabithiát, egy képzeletbeli birodalmat, amely menedéket nyújt számukra a valóság nehézségei elől.

A film középpontjában egy megrendítő veszteség áll: Jess egy brutális balesetben elveszíti legjobb barátját, Leslie-t. A gyász öt szakasza – tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás – szinte tapintható módon jelenik meg a viselkedésében. A Híd Terabithia földjére ezeket a gyászfolyamatokat mutatja be – és összekapcsolja azzal a fejlődéssel, amit a felnövés jelent. Azt hangsúlyozza, hogy a gyermeki képzelet nem haszontalan akkor sem, ha valaki már felnőtt, és akkor sem, ha gyászol.

Eredet (2010)

Christopher Nolan rendkívül népszerű, agyonelemzett filmje látványos, akciódús kaland az álom és valóság határán. De mi van, ha nem is a tudat manipulációjáról, hanem a gyász feldolgozásáról szól? Márpedig minden okunk megvan egy ilyen értelmezésre. Dom Cobb (Leonardo DiCaprio) mély bűntudatot érez, Mal (Marion Cotillard) halála után, aki beleőrült abba, hogy nem tudja megkülönböztetni az álmot a valóságtól. Ariadne (Elliot Page), az álomépítész Cobb tudatalattijának konstrukciója lehet, aki segíti eligazodni az érzelmei labirintusában. A fő küldetés pedig – egy gondolat beültetése Fischer tudatába – valójában Cobb feladatát jelzi saját magával: azt a gondolatot kell elfogadnia magában, hogy eljött az idő a továbblépésre. Mal, aki rendre felbukkan az álomvilágokban, nem puszta akadály vagy ellenfél, hanem a bűntudat és veszteség megtestesülése. Cobbnak végül meg kell értenie, hogy felesége meghalt, és ő nem mentheti meg. A filmben a pörgettyű sem pontosan azt jelzi, hogy ez a világ valós-e, hanem azt, hogy Cobb végre képes-e elfogadni a veszteséget – a sokat emlegetett zárókép alapján a kérdés nyitva marad.

Három szín: Kék (1993)

Krzysztof Kieślowski filmje talán az egyik legfinomabb és legérzékenyebb mozgóképes ábrázolása annak, hogyan próbál valaki életben maradni azután, hogy elveszített mindent. Julie (Juliette Binoche) férje és kislánya egy autóbalesetben hunyt el. A nő gyásza nem könnyekben, hanem csendekben, elutasításban, és az élet hezitáló újrakezdésében nyilatkozik meg – és minduntalan visszatér a kék szín motívuma. Julie útját több szereplő is keresztezi: egy fiatalember, aki egy ékszert talált egy baleset helyszínén, a férje volt szeretője és egy sztriptíztáncos, aki egy ponton a legfőbb érzelmi támasza lesz. A Három szín: Kék emellett hatásos zenei betétjei miatt is emlékezetes (az elhunyt férj ugyanis világhíres zeneszerző volt). Arra keresi a választ, hogyan lehet valaki szabad azután, hogy a múlt rabságra ítélte.

De ebből a filmből származik cikkünk címe is: „Valamit mindig meg kell tartani” – üzeni egy hajléktalan utcazenész Julie-nek.

Maborosi (1995)

Hirokazu Kore-eda első, 1995-ben bemutatott nagyjátékfilmje finom részletességgel és mély empátiával ábrázolja a gyász természetét, legfőbb állítása pedig különösen figyelemre méltó: a gyász nem múló állapot vagy leküzdendő betegség, hanem új létforma, amely az ember életének szerves részévé válik.

A történet főszereplője Yumiko boldog életet él férjével és újszülött fiukkal, de álmában megjelenik neki elhunyt nagyanyja. Nem sokkal később a férjét tragédia éri: elüti egy vonat, és bár búcsúlevelet nem találnak, minden jel öngyilkosságra utal. Yumiko bezárkózik, szinte katatón állapotba kerül, férje személyes tárgyain keresztül gyászol. Néhány évvel később új életet kezd egy özvegy férfival, és egy halászfaluba költöznek.

A film különösen erős a csendes hétköznapok ábrázolásában. Anélkül, hogy elárulnánk a lassan hömpölygő film fordulatait, Hirokazu Kore-eda hatásosan tesz fel kérdéseket a gyászolót kínzó miértekről – és tapintatosan közelít a halál misztériumához. Felszabadító üzenete, hogy a gyász nem megoldandó, mulandó probléma, hanem a létezés egyik állapota.

Lefkovicsék gyászolnak (2023)

Breier Ádám filmje érzékenyen, mégis könnyed hangvétellel dolgozza fel a gyász témáját. Egy idős asszony halála hozza újra össze az eltávolodott apát (Bezerédi Zoltán) és fiát (Szabó Kimmel Tamás), akik vallási és világnézeti különbségeik ellenére kénytelenek egymással szembenézni: az Izraelből hazatérő fiú a zsidó vallás hagyományai szerint ápolja édesanyja emlékét, apja viszont ellenségesen fogadja a szertartásosságot.

A Lefkovicsék gyászolnak nem pusztán a gyászmunka fontosságát hangsúlyozza, hanem azt is, hogy a köztünk lévő különbségeket könnyű felnagyítani, ha nincs szükség összefogásra – ám ha baj történik, ezek az árkok végzetesek lehetnek. A film egy kétségbeesett segélykiáltás a kultúrharcban széttöredezett világnak: egyszer muszáj lesz megbékülni egymással és a halállal is. A Lefkovicsék gyászolnak nem akarja feltárni a gyász univerzális igazságait, de kicsiben megmutatja, hogyan hoznak össze a veszteségeink.

Exotica (1994)

Atom Egoyan filmje látszólag csak egy erotikus thriller – furcsa is, hogy listánkon szerepel. Valójában egy rétegzett alkotás a gyászról, veszteségről és a traumák feldolgozásáról. Olyan, mint egy táncos lassú vetkőzése: fokozatosan tárja fel a szereplői múltját és kapcsolatait.

A történet középpontjában Francis, egy depressziós adóellenőr áll, aki rendszeresen látogatja Christinát, a sztriptíztáncost. Titokzatos kapcsolatukról lassan derül ki, hogy nem vágy, hanem gyász mozgatja: Francis elveszítette a lányát. De a film minden szereplője hordoz valamilyen elfojtott traumát vagy veszteséget, a sztriptízbár terei az egymás felé nyíló tükrökkel, sötét neonfényekkel inkább a gyász belső tereit szimbolizálják. Egoyan filmje annak a tanúságát adja, hogy a gyász nem mindig könnyekben nyilvánul meg, hanem elhallgatott, bizarr fantáziákban és szimbolikus viselkedésformákban.

Pieces of a Woman (2021)

Mundruczó Kornél és Wéber Kata filmje mélyen személyes, megrázó történet a gyászról – pontosabban arról, hogyan lehet (vagy nem lehet) élni a kimondhatatlan veszteség után. A film nyitójelenete, egy 21 perces, vágás nélküli otthonszülés, amely brutális erővel szippantja be a nézőt. Majd egy pillanat alatt minden összetörik: a kislány, akit Martha (Vanessa Kirby) a karjába vesz, meghal.

A tragédia után a gyász különböző stádiumai következnek. A film egyik legerősebb állítása, hogy a gyász nem lineáris, és nem mindenki dolgozza fel ugyanúgy: míg Martha csendesen befelé fordul, és próbál új értelmet találni, párja, Sean (Shia LaBeouf) lecsúszik a mélybe. Nem könnyíti meg a dolgukat, hogy a család, különösen Martha anyja felelőst keres, nem megbékélést. A Pieces of a Woman nem feltétlenül vigaszt kínál, de hitelesen mutatja meg a gyász nyers, sokrétű természetét.

A fiú és a szürke gém (2023)

Hajao Mijazaki legújabb, összegző erejű filmjére fokozottan igaz, ami a legendás japán alkotó műveire általában: nehéz témával foglalkozik kompromisszummentes, mégis gyengéd és empatikus módon. Ha van film, ami után egy gyászoló új életerővel hagyhatja el a mozit, akkor ez az.

A fiú és a szürke gém a második világháború idején játszódik, főhőse, a fiatal Mahito édesanyja halála után vidékre költözik apjával és mostohaanyjával. A veszteség árnyéka azonban vele marad – és egy titokzatos szürke gém vezetésével belép egy párhuzamos, varázslatos világba, ahol a halál, az emlékezés és az élet értelme új megvilágításba kerül. Mijazaki filmje nem menekülést kínál a fájdalom elől, hanem teret ad annak, szimbolikája és szürreális világa hűen tükrözik a gyász folyamatának bonyolultságát és kiszámíthatatlanságát.