Vérben tocsogó, elborult sci-fi lett a kis Cronenberg harmadik filmje (is)

A magyar koprodukcióban készült Végtelen víztükör fényét ráadásul olyan színészek emelik, mint Alexander Skarsgård és Mia Goth. Kritika.


Ha valamit megtanulhattunk az elmúlt évek filmjeiből és sorozataiból, akkor az az, hogy a szegény szupergazdagok élete sem csak játék és mese, és hiába engedhetik meg maguknak, hogy világtól elzárt, festői helyeken múlassák az időt, a végén úgyis meglakolnak. A szomorúság háromszögében a luxusóceánjáró utasaiból hajótöröttek lesznek, az M. Night Shyamalan-féle Idő szereplői a trópusi nyaralásukon hirtelen öregedni kezdenek, A menü luxuséttermében a vendégek az életükkel fizetnek a finomságokért, A Fehér Lótusz két évada pedig bemutatja, hogy még egy egzotikus országban is mennyire nyomorultul tudja érezni magát a privilegizált nyugati elit.

Brandon Cronenberg harmadik filmje is ezen a csapáson halad, sőt még emeli is a tétet. A Végtelen víztükör egy olyan tengerparti luxus üdülőhelyen játszódik, amely egy fiktív balkáni ország, Li Tolqa része. Míg a pénzes vendégek a legnagyobb idillben hűsölnek a napernyők alatt, koktélokat szürcsölve, addig a kerítéseken kívül harmadik világbeli állapotok és törvények uralkodnak. A turistáknak nem is szabad elhagyniuk az üdülőkomplexum területét, és amikor két házaspár mégis kiruccan titokban, rossz véget ér a kalandjuk. Az enyhén ittas James (a mindig kiváló Alexander Skarsgård) hazafelé elgázol egy helyi férfit, de a többiek meggyőzik, hogy hajtson tovább. A rendőrök mégis kopogtatnak hajnalban a hotelszobája ajtaján, és beviszik a kapitányságra. Itt értesül róla, hogy az elütött férfi meghalt, és Li Tolqa törvényei alapján az áldozat legidősebb gyerekének joga van megölni a tettest. Van szerencsére egy kiskapu, külön a gazdag külföldiek számára, James választhatja azt az opciót, hogy készítenek róla egy másolatot – egy olyan klónt, amely nemcsak kívülről azonos vele, de a tudatát és az emlékeit is megörökli –, és az áldozat utóda őt végzi ki. James természetesen erre a megoldásra szavaz, és végig is nézi a kivégzést, az ugyanis része a büntetésnek.

Egyedül erre a szellemes sci-fi koncepcióra fel lehetne fűzni a filmet, sőt akár egy többévados sorozatot is, mert rengeteg izgalmas kérdést vet fel. Például azt, hogy mennyit ér az ember élete, ha tetszőlegesen sokszorosítható, vagy hogy miként hat a tudatunkra és az identitásunkra a saját végzetünkkel való szembesülés, és persze a legfontosabb dilemma mind közül: ki vagyok én?

Jamesben is felmerül, hogy talán az eredeti James kivégzését nézte végig, és ő csak a másolat – de ha az eredeti és a másolat száz százalékban megegyezik, akkor végül is nem mindegy?

A film ezeket a kérdéseket mind végig is zongorázza becsülettel, van, hogy maguk a szereplők teszik fel őket, de ahogy a rendező apjának, David Cronenbergnek a horrorba hajló sci-fijei (vagy sci-fibe hajló horrorjai), sem csak a felszínt kapargatják, úgy a Végtelen víztükör is sokkal rétegzettebb egy klasszikus műfaji plázamozinál. Valójában nem Li Tolqa disztópikus berendezkedésén van a fókusz, hanem a főszereplő identitásválságán. James akkor is nyomorúságos helyzetben lenne, ha nem kellene végignéznie a klónja (?) halálát, mert az élete nem tart éppen sehová. Hat évvel ezelőtt írt egy visszhang nélkül maradt regényt, ami csak azért jelenhetett meg, mert az apósa egy könyvkiadó feje, és azóta permanens alkotói válságban él a felesége vagyonából.

Forrás: Pannonia Entertainment

 

Amikor a luxusvillában megismert másik házaspár női tagja, Gabi (Mia Goth, aki pont olyan lenyűgözően intenzív, mint a többi horrorszerepében) közli vele, hogy olvasta és imádta a regényét, a megtépázott büszkeségű férfi érthető módon felvillanyozódik. A klónja kivégzése után pedig mintha kicserélnék, míg a felesége azt akarja, hogy minél előbb hagyják el az országot, ő az új barátaival egyre messzebb és messzebb merészkedik a határsértésekben – a szó konkrét és átvitt értelmében is.

Szabadjára engedik az ösztöneiket, belekóstolnak az erőszakba, a drogokba és a gátlások nélküli szexbe,

de közben nemcsak James veszíti el a valóságérzékét, egy idő után a néző sem lehet biztos abban, hogy mi történik meg a valóságban, és mi csak az egyre jobban bekattanó főszereplő lázálmaiban.

Forrás: Pannonia Entertainment

 

Aki nem díjazza különösebben, ha egy alkotó a sci-fi elemeket inkább csak metaforaként használja a saját rögeszméinek levezetéséhez, az a Végtelen víztükört sem fogja betenni a 2023-as toplistájába, aki viszont nem bánja, ha egy történet végére több kérdést kap, mint választ, az élvezettel válogathat a különböző olvasatok közt. Lehet a filmet egy zombilétbe süllyedt férfi kitörési kísérleteként nézni, vagy allegóriaként arra, hogy miként hasonlunk meg önmagunkkal, amikor különféle álarcokat, avatarokat használunk a különféle társas interakciókban – már Cronenberg előző filmje, a Gyilkos tudat is erről szólt -, és persze gyilkos szatíraként is az elmaradottabb régiókat a játszóterüknek tekintő gazdag nyugatiakról, és az őket kiszolgáló, korrupt helyiekről. És nincs kizárva az sem, hogy a rendező a gazdag felesége által eltartott, magát imposztornak érző főszereplőbe egy kicsit saját magát is belefesti.

Ahogy James is hiába próbálja bizonygatni (leginkább saját magának), hogy nem a feleségének köszönhet mindent, úgy az ifjabb Cronenbergnek is azzal a tudattal kell élnie, hogy mindig az apjához fogják mérni.
Forrás: Pannonia Entertainment

 

Más kérdés, hogy különösebben nem is töri össze magát azért, hogy teljesen más irányba vigye a karrierjét, mint a testhorror legnagyobb mesterének tartott idősebb Cronenberg. Ha a hangsúlyokat máshová helyezi is, ugyanazok a témák izgatják, de ahogy Joe Hillnek nem lehet a szemére vetni, hogy Stephen King örökségére épít, úgy Brandon sem hibáztatható azért, hogy nem akar könnyed romkomokkal lázadni apja ellen. Cserébe viszont már a harmadik filmjére sikerült egy sajátos vizuális stílust kialakítania, amiben az álomszerű, fátyolos kompozíciók elringatják, a bizarr víziók és a nyers erőszak képei pedig sokkolják a nézőt. Színészvezetésből és atmoszférateremtésből is jelesre vizsgázik (a diktatórikus Li Tolqát a horvát tengerpart mellett magyar helyszínek alakítják, hitelesen), így jogos kritikaként inkább a tematikai túlzsúfoltság vethető fel. A Végtelen víztükör

túl sok minden akar lenni egyszerre, és pont emiatt hat mégis egy kicsit kevésnek.