22 év után végre be tudtam fejezni a Gladiátort

Ez itt a Pótvizsga, ahol szemérmesen bevalljuk, ha valójában nem is láttunk egy-egy kultikus alkotást, és most a streamingszolgáltatók segítségével bepótoljuk évtizedes mulasztásainkat.

 

Tudom, mire gondolnak, és igazuk van.

Nem tűnik túl hihetőnek, hogy valaki azért kapja a fizetését, hogy filmekről (is) írjon, mégis azt híreszteli magáról, hogy nem látott egy 5 Oscar-díjas, agyonidézett alapfilmet. És valóban, nem bontanám ki az igazság minden szeletét, ha azt állítanám, hogy nem vettem jegyet a filmre 2000 májusában a pár hónappal korábban átadott WestEnd mozijában. Vettem, és be is ültem, de aztán kijöttem egy óra múlva.

De milyen ember az, aki egy Gladiátorról kisétál?!

Olyan, akinek megy a vonatja, és már csak a moziban jön rá, hogy elszámolta magát. Így esett, hogy sajnos akkor és ott nem tudtam meg, mi lesz Maximus kálváriájának a vége, azt viszont nem győztem kivárni, hogy a helyi videótékába is befusson a film, ezért inkább felmentem az otthoni betárcsázós internetre, és elolvastam a részletes szinopszist. Talán ezért sem siettem a pótlással, de hogy a következő 22 évben, egészen mostanáig, miért nem tudtam befejezni, amit elkezdtem, az számomra is rejtély. Most viszont, hogy egyszerre két helyen (a Netflixen és az HBO Maxon) is elérhető a film, már nem volt több mentségem.

Forrás: UIP-Duna Film

 

A  nagyszabású történelmi eposz nem tartozik a kedvenc műfajaim közé (ez még egy ok lehetett a mellőzésre), részben azért, mert a nagy költségvetés miatt a létező legnagyobb közönséget kell az alkotóknak megszólítaniuk, így nincs lehetőségük kísérletezni, és a dramaturgiát illetően is a legegyszerűbb – sokszor a szappanoperákat idéző – megoldásokra kell törekedniük. Mentő körülmény lehet, ha a film nemcsak bemutat egy rég letűnt, egzotikus világot, de a sztori valamiképpen össze is cseng a jelennel. Nem tudom, 2000-ben mennyire tartottam volna izgalmasnak a Gladiátort ebből a szempontból – valószínűleg kevésbé, mert még nem érdekelt annyira a politika –, de most, 22 évvel később egyáltalán nem találtam porosnak. Sőt, meglepően aktuális is az alaphelyzet – mármint nem az, hogy egy halálra ítélt hadvezérnek gladiátorként kell bosszút állnia a családját kiirtó diktátoron, hanem az, ahogy az arénák közönségének felértékelődik a szerepe.

Az utóbbi 10 év arról szólt a (világ)politikában, hogy újra eljött a populisták korszaka. Aki megadja a népnek a cirkuszt, az bármit megtehet, akár még azt is, hogy felére csökkenti a kenyéradagot, és helyette valamiféle „víziót” kínál nekik. Ridley Scott filmje nagyon szemléletesen mutatja be, hogy

még egy őrült császár sem hagyhatja figyelmen kívül a népszerűségi indexeket

– ha a nép imádja a hősiesen harcoló Maximust, akkor nem végezheti ki a nyílt színen, még ha számára az is lenne az egyetlen logikus húzás. A Gladiátor alkotói abból sem csinálnak titkot, hogy a diktatúra vs. demokrácia szembenállást is 21. századi szemszögből nézik, ami lehetne akár fájóan didaktikus megoldás is, pláne akkor, ha ma már mindannyian egy demokratikus utópiában élnénk. De nem ott élünk, és a 22 éve még egy elnagyolt karikatúrának tűnő Commodus sem hat ma már annyira valószerűtlen figurának.

 

Forrás: UIP-Duna Film

 

Egy grandiózus látványfilm esetében persze nemcsak az a kérdés, hogy mennyire időtálló a története, de az is, hogy működik-e a varázslat a kisképernyőn is, a Dolby hangrendszer helyett a tévé beépített hangszóróin vagy a fülhallgatón keresztül is. Arra emlékeztem, hogy a moziban tényleg lenyűgözött a látvány, pedig a colosseumos jelenetekhez már nem is juthattam el, az viszont most meglepett, hogy Scott történelmi filmjéhez képest mintha itt fakóbb tónusokkal operálna, amitől realistábbnak tűnik a látványvilág. A Gladiátor emellett azt is jól illusztrálja, hogy a praktikus effektek, ha jól csinálják, nem avulnak el, szemben a CGI-jal, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy amíg a digitálisan megrajzolt épületeknél és a ctrl c + ctrl v technikával megsokszorozott statisztériánál már erősen rezeg a léc,

a kézikamerás csatajelenetek és az arénás közelharcok is nagyon működnek.  

Ennyi valószínűleg már elég ahhoz, hogy egy „kard és szandál”-filmet a maga műfajában klasszikusnak minősítsünk, még ha a tempóba vagy a sztori kiszámíthatóságába akár bele is lehetne kötni. Az öt Oscarnak hála persze már felette áll a film az efféle kicsinyeskedő kritikáknak, ezért azt fel sem merném vetni, hogy a rendezőtől a „katatón arccal nézz magad elé” utasítást kapó Russell Crowe helyett Joaquin Phoenix talán még jobban megérdemelte volna a szobrot – és persze a Lisa Gerrarddal kollaboráló Hans Zimmernek is járt volna az elismerés.

 

 

Összességében nem bántam meg, hogy pótvizsgáztam, sőt, örülök, hogy most már újra emelt fővel járhatok az utcán, és az is biztos, hogy az újrázásra nem kell majd újabb 22 évet várnom. Egy kínzó kérdés viszont még maradt bennem a film után:

amikor a császár felemeli az ujját az aréna közepén, az 50-100 méterre ülő nézők hogy a fenébe látják kivetítő nélkül, hogy mit mutat?