Bár nem főszereplők, mégis Travis Fimmel (Vikingek) és Simon Baker (A mentalista) lopják el a show-t a Netflix remek új sorozatában, ami azt mutatja meg, milyen volt egy lepukkant ausztrál külvárosban a 80-as években.
Ausztrália nem egy elegáns, kifinomult hely, hiszen annak idején fegyencek és száműzött politikai foglyok alapították, és ez afféle örökségként maradt meg az ausztrál „néplélekben”. Nem csoda, hogy az ausztrál filmben is központi szerepet kap mind a szegénység, mind a bűnözés, az, hogyan formálja az embert az a toxikus közeg, amelyben fel kell nőnie. Ilyen film volt a nagyszerű Animal Kingdom (2010), és sorozatként szintén majdnem hibátlan a Netflixen most bemutatott A fiú, aki lenyelte a világegyetemet, amely Trent Dalton önéletrajzi bestselleréből készült. Ez utóbbi apró részletre még kitérünk majd!
Az 1980-as évek közepén járunk valahol Brisbane külvárosában, hősünk pedig a 13 éves Eli Bell (Felix Cameron), aki kicsit kajla, de megvan a magához való esze. Szüksége is van rá, mert kemény helyen él kemény alakok között. Nevelőapja, Lyle (Travis Fimmel) kisstílű dealer, anyja, Frankie (Phoebe Tonkin) csak nemrég jött le az anyagról, és ha ők nem érnek rá, akkor az a Slim Halliday (Bryan Brown, az ausztrál mozi nagyöregje) vigyáz rájuk, akit csak a taxis gyilkosként ismernek, bár Eli szerint nem ő volt a tettes. A srác senkire sem számíthat, csak bátyjára, Gusra (Lee Tiger Halley), aki 8 éves kora óta nem szólalt meg, de állítólag látja a jövőt, vagy legalábbis annak töredékszerű pillanatait, és megérzi, ha valami rossz fog történni.
Rossz pedig bőven történik,
különösen azután, hogy Lyle-t, aki egy vietnámi bandának dolgozik, elrabolja egy titokzatos sebhelyes arcú férfi, akiről korábban azt állították, hogy nem is létezik, anyu börtönbe kerül, a srácoknak pedig biológiai apjukhoz (Simon Baker) kell költözniük, aki olyan szinten alkoholista, hogy attól már ön- és közveszélyes.
Az emberrablós szál nyilván izgalmasan hangzik, de nem ez adja el a Netflix hét részes sorozatát, hanem a miliő, amelyben játszódik, és elsősorban a család, amit bemutat. Akik csontszegények, és akik szép lassan tönkreteszik egymást,
de pontosan ezért élik meg olyan intenzíven a ritka jó pillanatokat.
Ilyen az, amikor egy beijedt haver helyére Eli ugrik be „biztosítóemberként” körberajongott mostohaapja mellé, akit néha még ki is húz a csávából. Eli és a néma Gus remek páros, megvan bennük az az ártatlanság, ami miatt szeretjük őket, és az a dörzsöltség, amivel annyi mindent képesek túlélni, miközben a felnőttek sorozatosan cserben hagyják őket.
Apjuk, Robert olyan szinten roncs, hogy a házából is képtelen kilépni, Eli pedig a legbölcsebb tanácsokat levelezőtársától, egy motoros banda börtönben ülő vezetőjétől (az ausztrál őslakos rapper Adam Briggs) kapja. A fiú, aki lenyelte a világegyetemet öt lebilincselő részen át ezt a világot mutatja be a nem mindent értő, de mindenre rácsodálkozó Eli szemein keresztül, némi mágikus realizmussal keverve
– ennek része az a piros telefon a pincében, amin keresztül egy idegen furcsa kérdéseket tesz fel hősünknek
-, majd a végére valami teljesen mással foglalkozik. Az utolsó két epizód a már 17 éves Eli kalandjait mutatja be, aki mindenáron bűnügyi újságíró akar lenni, részben azért, mert nagyon tetszik neki a helyi újság riporternője. Itt a sorozat nem csak ritmust, de stílust is vált, a karcos felnövekvés történetből egy kissé naiv, valószínűtlen és nem a legügyesebben összerakott krimi lesz, ami ugyan elvarr bizonyos szálakat, de inkább elvesz az addigiakból, mint hozzájuk ad. És itt jön az a képbe, hogy nem mindig előny, ha egy kortárs alak életrajzi regényét feldolgozzák.
Az első öt részben ugyanis Eli nem abszolút főszereplő, sokkal inkább szemlélődő, még akkor is, ha a legtöbb itt bemutatott dolog – beleértve egy ujjlevágást – vele történik, hiszen messze nem ő a legizgalmasabb karakter. A végére azonban hőst akarnak csinálni belőle, de ezzel megváltoztatják a játékszabályokat. Pont a legizgalmasabb mellékszereplők tűnnek el vagy vonulnak háttérbe, miközben a korábbi kis csirkefogóból egy gáncsnélküli lovag lesz,
és ezzel a történet elveszíti mind a humorát, mind a hitelességét.
Kár érte, mert a sorozat egészen eddig nagyszerű volt, különösen a Vikingekből (2013) ismert Travis Fimmel elképesztően intenzív játéka miatt – amint őt „elviszik”, le is ül (nem) kicsit a cselekmény, Simon Baker pedig pont azért olyan szórakoztató, mert A mentalistában játszott éles eszű, simulékony karakterének éppen az ellenkezőjét adja. Nem azt mondom, hogy ezúttal brillírozik, mert az alkesz szerep önmagában is egy klisé, de élvezetes nézni.
Értékelés: 8/10
