A dán gyártású, de angolul forgatott netflixes A jég ellen a régi idők felfedezőinek kitartásáról és elszántságáról hivatott regélni, de egyre inkább úgy jön át, mint a pocsék döntések sorozatának meséje.
Egyrészt kényelmes dolog az örök fagy világában játszódó történeteket a kanapéról nézni, közben teát szürcsölni, és arra panaszkodni, hogy milyen hideg volt ma reggel odakint, másrészt annak, aki vizuális típus és/vagy nagy adag empátiával áldotta meg a sors, van a dologban valami hátborzongató is. Az olyan filmek, mint a Mads Mikkelsen főszereplésével készült Sarkvidék (2018), a legendás felfedezőről szóló Amundsen (2019) vagy a jég fogságába került bálnavadászokról szóló Északi vizeken (2021) című sorozat érzékletesen mutatják be azt, amit elképzelni is nehéz, hogy milyen túlélni -40 fokban, a megmentés reménye nélkül. Erre az érzésre tesz rá a Netflix számára készült A jég ellen egy igaz történettel.
Az 1900-as évek elején az Egyesült Államok igényt formált a dán fennhatóság alatt álló Grönland észak-keleti felére, mondván, az egy különálló, eddig senki által nem birtokolt sziget, amit egy tengerszoros választ el Grönlandtól. Ezt cáfolandó egy dán expedíció indult el, hogy feltérképezzék a kérdéses vidéket, ám sosem tértek vissza. Erre a dán kormány 1909-ben egy újabb expedíciót küldött utánuk, megszerezni azt a térképet, amelyről azt sem tudták biztosra, hogy elkészült. Itt kezdünk, amikor Ejnar Mikkelsen kapitány (Nikolaj Coster-Waldau) és a másodtisztje megtalálják az előző csapat egyik tagjának holttestét, akinél egy vázlat van arról a helyről, ahol a térképet elrejtették, és ami rettentő messze van a hajójuktól. Csakhogy a másodtisztnek lefagyott a lába a keresés során, így a kapitány az egyetlen önkéntessel, egy tapasztalatlan fiatal szerelővel, Iver Iversennel (Joe Cole) kénytelen elindulni, hogy megszerezze a térképet.
És amikor, mintegy felvezetésként látjuk, hogyan vágják le a másodtiszt feketére fagyott lábujjait, már sejthetjük, hogy itt kemény dolgok fognak történni.
A kőhalom, amely alá az előző csoport az áhított térképet rejtette, 84 napnyi járásra van a hajótól kutyaszánnal, nem egyenes terepen, hegyláncokon, felszaggatott köves mezőkön át, embertelen erőfeszítést követelve, de megvan a térkép, ám nem biztos, hogy marad a két férfinek elég ereje és élelme a visszaútra. És a kutyabarátok most ne figyeljenek ide, de az élelembe szegény szánhúzó kutyák is beleszámolandók voltak akkoriban. És akkor még az alattomos jégszakadékokról és a rettenetes CGI jegesmedvékről nem beszéltünk, a millió dolláros kérdés pedig az, mi várja hőseinket a bázison, ott van-e még a hajó, és ha igen, milyen állapotban. És ha ilyen kérdéseket teszünk fel a film után, akkor nyilvánvalóan NEM lesz minden rendben visszatérve, és ha a 84 napi első „turnus” soknak tűnt, akkor eláruljuk, a végeredmény 865 napra jön ki.
A sok kaland, a grandiózus, hol gyönyörű, hol fenyegető környezet és a szokás szerint borzasztó CGI maci ellenére A jég ellen bizonyos szempontból egy kétszereplős kamaradráma, még akkor is, ha néha látjuk az ügy otthoni, vagyis dániai politikai vonatkozásait. Vagyis ez szinte kizárólag a tapasztalt, talán kicsit túl sokat is látott felfedező és mindenre rácsodálkozó, örökké optimista segédje, illetve az általuk felhalmozott hibák filmje. Peter Flinth (Nobel végakarata, Arn, a templomos lovag) rendező ezeket a hibákat nyilván újabb és újabb megpróbáltatásokként ábrázolja, amelyen hősei végül sikerrel küzdenek meg, csakhogy a sokszor lenyűgöző és nagyon izgalmas filmnek nincs meg az a lendülete, hogy az óriási hibákat ne lássuk másnak mint óriási hibának. Miért nem csinálnak a felfedezők másolatot a létfontosságú térképről, ha elhagyják a bázist, miért nem hagynak maguk után üzenetet, miért tartják a puskát a sufniban, ha bármikor szükség lehet rá, ha romlottnak tűnik a kutyamáj, akkor miért eszik meg és így tovább?
Jó eséllyel mindezeket a baklövéseket az eredeti expedíció tagjai is elkövették – ha eddig nem derült ki, valós eseményekről beszélünk -, és ha ez így van, akkor szerintem ezt másként kellett volna bemutatni, ettől még nem vitatnánk el a több mint 100 éve történt események súlyát, sőt, hőseink sokkal inkább hús-vér emberek lennének ettől. Azt persze nem mondom, hogy a magára nyilván nagyobb szerepet osztó, mellesleg társforgatókönyvíró és társproducer Nikolaj Coster-Waldau és Joe Cole nem jó páros, mert nagyon is azok, jó köztük a dinamika, Caster-Waldauban pedig eleve ott a szerephez szükséges viharvertség. Mégis, lehetett volna árnyalni a karakterüket, lehetett volna az egész karcosabb, akár sötétebb is.
Értékelés: 7/10
