Több mint negyven évvel azelőtt, hogy a Doki és Marty McFly beizzította volna a DeLoreant a Vissza a jövőbe című klasszikusban, egy magyar őrült tudós is visszautazott a múltba fiatalabb segítőjével. A párhuzamok ennyiben nem is érnek véget, ugyanis az 1942-es Szíriusz főszereplője is a saját családja múltjába csöppen bele, és egy ponton neki ugyancsak szembesülnie kell azzal, hogy a jelenléte esetleg időparadoxont okozhat.

Hamza D. Ákos frissen restaurált filmje persze nem úgy sci-fi, ahogy ma definiáljuk a műfajt (köszönhetően többek közt a finálébéli csavarnak, de erről majd később), az viszont kétségtelen, hogy az elsők közt használt fel olyan dramaturgiai és tematikai elemeket, amelyek ma már a műfaj kötelező pilléreinek számítanak. Ugyanez elmondható az adaptáció forrásáról, Herczeg Ferenc azonos című, 1890-es novellájáról, amely egy évvel korábban jelent meg, mint H. G. Wells nagy hatású írása, Az időgép.

Ami a konkrét cselekményt illeti, az író nem akart túl nagyot álmodni, szereplői így csak 100 évet utaznak vissza az időben Mária Terézia korába, és a filmverzióban is ide érkeznek meg, csak éppen az akkori jelenből, 1942-ből. A főszereplő, a kicsapongó életet élő Tibor Ákos gróf (Szilassy László) a nagy hozomány reményében jelentkezik egy bizonyos Sergius professzor (Baló Elemér) hirdetésére, aki a lányát szeretné kiházasítani. Kiderül, hogy a férfi épített egy időgépet, és ráveszi a grófot, hogy teszteljék közösen a találmányát, így végül 1742-ben kötnek ki. Ákos az ősei kastélyában találja magát, ahol ükapja, Tibor Gergely gróf ad éppen estélyt az osztrák főnemesség krémjének. Ákos a család erdélyi rokonának adja ki magát, és közben beleszeret a vendégség szórakoztatására odarendelt olasz énekesnőbe, Beppo Rosinába, akit a korszak egyik legnagyobb sztárja, Karády Katalin alakít.

A Szíriuszban elsősorban mégsem a romantikáról szól – bár legjobban romantikus kalandfilmként lehetne definiálni –, hanem arról,  mennyire nagyon karakán legény Ákos gróf. A professzor ugyan a lelkére köti, hogy ne árulja el, hogy a jövőből jött, de a férfi nem tudja, és nem is akarja magát megjátszani. A rizsporos parókát viselő nemesek világában már az is botrányosnak számít, hogy gróf létére az énekesnő társaságát keresi, és nem hajlandó hajbókolni az osztrák bárónő előtt sem. Részben humorforrás, hogy hősünk mennyire különbözik a karót nyelt osztrákoktól, a nacionalista szólamokat azonban nagyon is komolyan gondolják az alkotók, vagyis

a film fő attrakciója az, ahogyan az önérzetes kuruc vitéz osztogatja a verbális csicskalángosokat a kutya labancoknak,

miközben szövetségeseket is talál olyan korabeli híres magyarok személyében, mint Gvadányi József (Hidassy Sándor) és Orczy Lőrinc (Szapáry Sándor).

Az osztrákellenes kiszólások a novellában, a Monarchia idején nagyobb súllyal bírtak, de ha azt vesszük, hogy a film bemutatójakor már három éve zajlott a világháború, az adaptációnak is lehettek politikai áthallásai – ebből a szempontból nem meglepő, hogy az 1942-re már fasizálódott Velencei Filmfesztiválon díj nélkül maradt a produkció. Hamzáék célja persze elsősorban a szórakoztatás volt, és ehhez pont ugyanazt a receptet használták, mint a kor többi, időutazásmentes közönségfilmjénél. Vagyis: a cselekmény gyors ritmusban pereg, egymást érik a szellemes dialógok és riposztok, menetrendszerűen érkeznek a látványos táncjelenetek, és a megfelelő pillanatokban Karády Katalin dalra fakad. A Szíriusz innen nézve úgy újszerű, hogy közben retrográd is, vagyis

időkapszulaként őrzi a 30-as évek magyar tömegfilmjének formai és a tartalmi megoldásait.

A kép után spoileresen folytatódik a kritika!

A Szíriusz a mából nézve is tanulságos és szórakoztató produkció – a Nagy András operatőr közreműködésével restaurált film pedig látványosságként sem utolsó.  Egyedül csak azt sajnálhatjuk, hogy az alkotók az akkoriban úttörőnek számító koncepciót zárójelbe teszik a fináléban, és komfortosabb műfaji vizekre eveznek vissza. A gróf ugyanis, miután megsérül a saját ükapjával vívott párbajban, a jelenben találja magát, és mint kiderül, az „időgép” csak pár másodpercet töltött a levegőben, így minden, amit 1742-ben átélt, lázálom volt csupán. Ha ugyanezt a történetet ma filmesítenék meg, alighanem a nézőre bíznák annak eldöntését, hogy melyik verzió az igaz – a Szíriusz is meglebegteti ezt a változatot, és aztán elveti –, de 1942-ben a  fősodorban még nem volt divat ilyen posztmodern megoldásokkal kételyek közt hagyni a közönséget. Más kérdés, hogy az az ötlet, a professzor lánya valójában Rosina unokája – és mindkettőt Karády alakítja – csak a mából hathat elcsépeltnek, 80 évvel ezelőtt joggal érezhették úgy magukat a nézők, mint mi egy csavaros Nolan-thriller végén.