A márciusban mozikba került amerikai Godzilla-sorozat új része (Godzilla x Kong: Az Új Birodalom) papíron a tökéletes blockbuster, már amennyiben csak a számokat tekintjük értékmérőnek. A magyar mozikban ugyan nem szerepelt kiemelkedően (közel 80 ezer néző eddig), de összességében már most minden idők legtöbb bevételt termelő Godzilla-filmjének számít. A kasszasiker ugyanakkor ebben az esetben sem jelent garanciát a minőségre, sőt, nyugodtan kijelenthető, hogy a 2014-ben elindított Monsterverse-franchise most jutott el az abszolút mélypontjára. A humán karakterek papírvékony karikatúrákká váltak, a sztori tele ZS-kategóriás dramaturgiai megoldásokkal, és a fő attrakció, az óriásszörnyek zúzása sem okoz már akkora gyönyört, köszönhetően a műanyag látványvilágnak. Amíg a Godzilla megjelenésének a Gareth Edwards-féle sorozatindító filmben még volt súlya, addig Az Új Birodalomban lehetetlen komolyan venni a rajzfilmes hatású szörnypankrációt.

Közben a világ másik felén a japán Toho Stúdió mindössze 15 millió dollárból elkészítette az eredeti Godzilla-franchise 33. filmjét, amelyet nemcsak a közönség, de a kritikai is óriási lelkesedéssel fogadott, és slusszpoénként még a legjobb vizuális Oscar-díjat is elhozta a 250 milliós A galaxis őrzői 3. és 290 milliós Mission: Impossible – Leszámolás elől. A magyar nézőknek a film zsenialitását sajnos bemondásra kellett elhinniük, mert a hazai mozikat elkerülte a produkció. Hogy milyen lehet nagyvásznon átélni a Godzilla Minus One-t, azt már sajnos nem fogjuk megtudni, de a Netflixre végre felkerült a film, így ha kicsiben is, de legalább ízelítőt kaphatunk az élményből.

Takashi Yamazaki alkotását azzal biztos nem lehet vádolni, hogy sokáig rejtegetné a címszereplőt, a legendás óriásgyík ugyanis már az első pár percben megjelenik, és a földdel teszi egyenlővé az egyik japán katonai bázist. 1945-ben, a 2. világháború végnapjaiban járunk, a pusztítást pedig Kōichi Shikishima kamikaze-pilóta szemén keresztül látjuk, akit duplán kínoz a bűntudat. Egyrészt mert elbliccelte az öngyilkos küldetését, másrészt Godzillát sem tudja lelőni, cserébe túléli a támadást.

A következő félórában mintha nem is egy szörnyfilmet, hanem egy olasz neorealista drámát látnák. Shikishima visszatér a lebombázott Tokyóba, ahol csak pusztítást, nyomort és egy üres szülői házat talál. Befogad magához egy idegen nőt, Norikót, aki egy árván maradt csecsemőről próbál gondoskodni. A férfit továbbra is gyötri a lelkiismeret-furdalás és a túlélők bűntudata, ezért is dönt úgy, hogy elvállalja a lehető legveszélyesebb munkát: csatlakozik egy kis aknakereső hajó legénységéhez. Csak ekkor, nagyjából félórányi játékidő elteltével bukkan fel újra Godzilla, aki ezúttal Tokyót veszi célba.

Yamazaki filmje több szempontból is üdítően old-school produkció. Egyrészt nem spórolja meg a karakterépítést, a humán szereplőknek nemcsak annyi a funkciójuk, hogy menekülnek Godzilla elől, vagy terveket dolgoznak ki az irányítóközpontokban – igazi, átélhető, drámai motivációik vannak. Azt azért túlzás lenne állítani, hogy Shikishima vagy Noriko teljesen háromdimenziós figurák lennének, de az ténykérdés, hogy a hollywoodi Godzilla-filmekben biodíszletnek használt szereplőknél sokkal emberibbek és azonosulhatóbbak – vagyis

nemcsak egy öncélú pusztításpornót látunk, hanem egy olyan történetet, amelynek valódi tétje is van.

A Godzilla Minus One alkotói ezzel semmi forradalmit nem találtak fel, egyszerűen

visszanyúltak a spielbergi hagyományokhoz, amikor a látvány szolgálta az emberi dimenziót, és nem fordítva.

És visszanyúltak a Gojira-mítosz kezdeteihez is, az első Godzilla-filmekhez, amikor az óriásgyík még nem más óriásszörnyekkel harcoló antihős, hanem a nukleáris háború borzalmait megtestesítő fenyegetés volt. A Godzilla Minus One címszereplőjében semmi antropomorf nincs, részvéttelen természeti erőként csap le, elpusztít mindet, ami az útjába kerül, és alkudozni is csak annyira lehet vele, mint egy tornádóval.

Yamazaki, aki nemcsak a rendezésért és a sztoriért, de a vizuális effektekért is felelt (vagyis az Oscart is ő vehette át), nem is próbálta meg „realista” formában megjeleníteni a szörnyet. Míg a hollywoodi kollégák a kihalt dinoszauruszok vagy a sosemvolt fantasy állatok megalkotásakor próbálnak olyan lényeket kreálni, amik biológiai értelemben hitelesnek tűnnek, a Godzilla Minus One címszereplője az anatómiáját tekintve inkább a korai gumijelmezes Godzillákra hasonlít. Ettől még nem kevésbé félelmetes és impozáns a megjelenése, köszönhetően annak, hogy Yamazaki és csapata rendkívül okos módon használja a CGI-t – a hiperrealizmus helyett a stilizáció a cél, a pusztuló emberi környezet képei viszont nagyon is valósnak hatnak, így Godzilla tombolásának következményei maximálisan átérezhetők.

A Godzilla Minus One sem hibátlan, a kisképernyőn nézve jobban kiütköznek a dramaturgia hiányosságai, és talán feltűnőbbek a melodrámai túlkapások is, mint a moziban, ahol a klasszikus godzillás zenei téma felcsendülése és a grandiózus akciójelenetek eleve szavatolják a katarzist. Arra viszont tökéletesen alkalmas a produkció, hogy bebizonyítsa,

lehet olyan látványos, izgalmas, átélhető óriásgyíkos filmet is készíteni, amire még a stáblista lepörgése után is emlékszünk.