Adott a kisebb stikli miatt börtönbe került szerelőzseni, aki a rendőség autóit tuningolja, és akinek mentorát korrupt zsaruk ölik meg. Vajon pont egy spéci verdával áll bosszút? Vajon hasonlít mindez a Halálos iramban-filmekre?
A John Wick (2014) nem csak azért fontos film, mert hatalmasat lendített Keanu Reeves karrierjén, újradefiniálva őt, mint modern akcióhőst, hanem azért is, mert egy újfajta rendezőt, és ezáltal újfajta filmkészítést hozott divatba. Chad Stahelski és David Leitch kaszkadőrként kezdték pályájukat, innen tornászták fel magukat kaszkadőr- és akciókoordinátornak, majd lettek rendezők. Ők nem művészek, de a kisujjukban van a klasszikus filmkészítés minden eleme, és persze brillíroznak, ha bármiféle akciót kell a vászonra vinni – elég sokat hallunk is róluk. És most van egy francia kollégájuk is, bizonyos Alban Lenoir, aki olyan remek filmekben volt autós kaszkadőr, mint az első Elrabolva (2008) vagy a Visszakézből (2010), és aki most megmutatja, milyen lehetett volna a Taxi (1998 ), ha véresen komolyan veszik a feltuningolt autókkal való utcai száguldozást.
Lenoir (még) nem rendező, azt egy elsőfilmes rendező: Guillaume Pierret vállalta be, de ő jegyezte Az eltévedt golyó (2020) forgatókönyvét, az akciókoreográfiát, és ő lett annyi év után életében először a főszereplő. Ő az a Lino nevű elítélt, aki, miután egy barátjának akart segíteni, annyira feltuningolt egy kis Renault Cliót, hogy nem csak a kiszemelt ékszerbolt falán ment át, hanem a következő négy-öt falon is – ami nyitójelenetnek is elég erős. Szóval Lino börtönbe kerül, de tehetségének híre megy, és a városban gyors kocsikon száguldozó drogdílerek elfogására specializálódott egység vezetője (Ramzy Bedia) ad neki egy esélyt: tuningolja fel az ő autóikat, cserében csökkentik a büntetését. Hogy a dílereknek miért kell a lehető legfeltűnőbb módon közlekedniük, arról nem esik szó – nyilván nehéz lett volna egy izgalmas filmet összehozni, ha lassú tejszállító kisteherautókon viszik házhoz a cuccot, pedig abban több anyag férne el.
Vagyis Linónak jól megy a sora, vagy menne, ha egy korrupt zsaru nem puffantaná le pártfogóját, az egészet rá kenve, így rendőrgyilkosként megbélyegezve kell menekülnie, és persze senki sem hisz neki, elsőre még az a szép rendőrnő (Stefi Celma) sem, akivel nyilván rokonszenvezett. Az egyetlen esélye, ha megtalálja azt a golyót, amellyel a gyilkosságot elkövették, és amely egy tűzpiros Renault 21-es műszerfalába fúródott – igen, a cím egy az egyben visszaköszön, másrészt igen, van itt termékelhelyezés bőven. Az egész nyilván egyszerű, mint a bot, a rossz zsaru (a rendszerint inkább jófiúkat játszó, és szerintem nagyon is alulértékelt Nicolas Duvauchelle) nyilván a végén ráfarag, addig meg elhullanak páran, jók és rosszak egyformán, és a tény, hogy hősünk alapjáraton is átlagautókat alakít át Mad Max kellékekkel, nem merül feledésbe a végére sem.
Mellesleg ez különbözteti meg a filmet a Halálos iramban franchise tetszőleges darabjától: itt nem izompólós arcoskodás megy méregdrága autókkal és dögös modellekkel, ez a film sosem akar menő lenni, csak teszi a dolgát. Hozza, amit egyrészt a zsáner megkövetel, és jól hozza, másrészt felvonultatja mindazt, amit a hallgatag, de határozott Alban Lenoir az évek alatt a szakmában és a szakmáról megtanult – a kettő között nyilván jelentős az átfedés. Lenoir nyilván nem a nagymonológokban erős, de van egy jelenléte, és van egy kicsit baltával faragott fizimiskája, ami többnyire egy régi klasszikus, a Kobra (1986) főgonoszára, Brian Thompsonra emlékeztet. Ami nem baj, legyen csak karakteres, úgyis az a dolga, hogy elszánt legyen. És elég elszánt, egy adott ponton egy egész rendőrőrsöt ver szét azzal, ami éppen a kezébe kerül, és az azért elég jól néz ki.
Értékelés: 8/10
