A címbeli jellemzést Clark Olofsson, Svédország legismertebb bankrablója adta önmagáról, a Netflix minisorozata pedig bemutatja Clark valóban színes és kalandos életét, és azt az űrt is, amelyet ezek a kalandok betölteni voltak hivatottak.
Talán a liberális demokráciák zászlóshajója, az ideális szociáldemokrata állam, Svédország nem való az olyan embereknek, mint Clark Olofsson (Bill Skarsgård). Vagy az is lehet, hogy pont neki való, mert
a svédek első számú „celebgengsztere”, a minden kiskaput megtaláló Olofsson sehol máshol a világon nem futhatott volna be ilyen karriert, nem szökhetett volna meg annyiszor, nem kaphatott volna ilyen enyhe büntetéseket,
aztán nem kerülhetett volna újra és újra szabadlábra, hogy aztán megint elkövessen valamit, hogy aztán újra rács mögé kerülhessen. Hősünk, a címbeli Clark idén 75 éves, és vígan él szabadlábon, és mivel már ennyi idős, talán nem csinál újra olyan marhaságot, ami miatt újra leültetnék, mi pedig megismerhetjük történetét, ahogy azt újra és újra kiírják a képernyőre: „saját igazságai és hazugságai alapján”.
Olofsson proli gyerekből lett először fiatalkorú bűnöző, majd kisstílú szélhámos és tolvaj, hogy aztán megtalálja a számára legjobban simuló szakmát, a bankrablást. Az izgalomnál és a sok pénznél csak a hírnév jelentett többet neki, mert, ahogy az egész életében őt üldöző nyomozó, Tommy Lindström (Vilhelm Blomgren) megfogalmazta, ő egy narcisztikus pszichopata. Mivel imádta a kalandot, a könnyű pénzt, minden helyzetben feltalálta magát, és hála az enyhe büntetések és a normális börtönkörülmények minimális visszatartó hatásának, alig volt veszélyérzete, tényleg elképesztő dolgok történtek vele. Ezek közül
a legelképesztőbb az 1973-as Norrmalmstorg-i bankrablás volt, amelynek a Stockholm-szindróma kifejezést köszönhetjük.
A rablást nem ő hajtotta végre, mert ő éppen a rács mögött volt, hanem egy haverja, aki a rendőröktől azt követelte, vigyék oda Olofssont, aki aztán olyan megnyerően bánt a túszokkal, hogy azok nem voltak hajlandóak ellenük vallani.
Merthogy Clark egy elbűvölő fazon volt, amikor jól mentek a dolgok, lehengerlő stílusával, magabiztosságával bárkit levett a lábáról, és minden nőt megdugott, aki az útjába került – legalábbis az ő verziójában -, miközben bejárta egész Európát és némi hasiscsempészéssel próbálkozott Libanonban a 60-as évek elejétől a 80-as évek végéig. Ahogy mondani szokás, nőről nőre járt, bár mindig azt mondta, talán hitte is, hogy szerelmes, gond nélkül kefélt félre vagy állt tovább. A történetét a Netflix számára minisorozatként elkészítő legmenőbb svéd rendező, a pályafutását zseniális videóklipekkel kezdő Jonas Åkerlund (Lords of Chaos – A sötétség gyermekei, Szélsőség) is elsősorban a csábítások, rablások és szökések hármasára összpontosítva, rettentő szórakoztatóan. Legalábbis a 6 részből az első háromban, mert azt Åkerlund is pontosan tudja, hogy nem elég szórakoztatni, kell komolyabb tartalom is.
És szép lassan ÚJRA megismerjük Clark gyerekkorát, amit eleinte csak pár szóval könnyedén festett le, alkoholista apjához és labilis anyjához (Sandra Ilar) fűződő viszonyát, önzését és görcsös ragaszkodását a róla kialakított imidzshez. A kölyökképű Bill Skarsgård pedig, akit leginkább az Az (2017) gyilkos bohócaként ismertünk, tökéletes erre a szerepre, részben azért, mert ugyanúgy képes egy tizenéves srácot eljátszani, mint egy szétcsúszott negyvenes pasast, másrészt, megvan benne az a természetes sárm és játékosság, ami Clark Olofsson megszemélyesítéséhez kell. A többit pedig hozza Åkerlund és a produkciós csapat, a korszak tökéletes megidézésével – a jó kis retro nosztalgiával nem is lehet manapság hibázni -, remek zenékkel., vaskos humorra, nagyszerű vizuális gegekkel, és egy olyan gyors tempóval, ami hihetetlenül szórakoztató egyfelől, másfelől elfedi a történetben néhol tátongó lyukakat. És ami elfeledteti azt, hogy bár valóban van tartalom a történet mögött, a minisorozat lényege mégiscsak az, hogy
egy vagány srác bankokat rabol, és mivel jó kiállása van, egy fél ország tapsol neki.
Értékelés: 8/10
