A Netflix új vígjátéksorozatában, az Instabilban Rob Lowe egy excentrikus, depresszióval küzdő techguru, akit a fia igyekszik visszarángatni a szakadék széléről – őt amúgy a színész saját fia alakítja.
Rob Lowe furcsa fazon, merthogy sztár is, meg nem is. Sztár, hiszen ismerjük a nevét és az arcát, mert rengeteg mindenben játszott, de igazán fontos, rendkívül emlékezetes filmje nem volt, messze nem az az A-kategória, mint Tom Cruise, akivel szó szerint együtt kezdték a karrierjüket. Ők, illetve Matt Dillon, C. Thomas Howell, Emilio Estevez és Patrick Swayze együtt játszottak A kívülállókban (1983), ennek a társaságnak egy része feltűnt a Szent Elmo tüzében (1985), vagyis jól indultak a dolgok, hogy aztán Lowe inkább csak
egy nagyon jóképű srác maradjon karakteres állkapoccsal és remek hajjal.
Ebben valószínűleg szerepet játszott egy kiszivárgott szexvideó is, amiben hősünk két lánnyal együtt szerepelt, de Rob Lowe a jelek szerint nem elégedetlen, pláne, hogy megtalálta a helyét: hosszú évek óta keresett sorozatszínész, ráadásul olyan sikerekben, mint a Kaliforgia, Az elnök emberei vagy a Városfejlesztési osztály. Ez utóbbiban találhatott rá saját bohókás/bolondos, enyhén flúgos oldalára, ami baromi jól áll neki – és ami új Netflix sorozata, az Instabil gerincét is adja.
Hogy egy óriási képzavarral éljek, a sorozatnak van még egy gerince, az apa-fiú kapcsolat, ugyanis Lowe saját fiával, John Owen Lowe játszik benne együtt, és a vezérmotívum az, hogy milyen érzés, ha valakinek jóval híresebb édesapja árnyékában kell élnie az életét. Felteszem,
a projektnek volt valamiféle terápiás célzata is,
bár konkrétumokat nyilván nem tudok. A lényeg az, hogy Lowe egy biotechnológiai zseni, egy Ellis Dragon nevű modern tech guru, aki felesége halála után kezd megmakkanni, és bár eddig is elég excentrikus volt, most már dolgozni is alig jár be, így elveszítheti a cégét. A vállalat napi ügymenetéért felelős jobbkeze, Anna (Sian Clifford) úgy érzi, az egyetlen megoldás, ha ráveszi Ellis elhidegült fiát, Jacksont, hogy New Yorkból utazzon apjához Los Angelesbe, és segítsen kirángatni a letargiából. Jackson azért él New Yorkban, és azért hagyott ott egy ígéretes biomérnöki pályát, hogy végre kikerülhessen apja árnyékából, aki mindenáron a saját képére akarta őt formálni. Hát most visszakerült ugyanabba az árnyékba.
Nem kell megijedni, a 8 részes sorozat nem megy mélyen bele az apa-fiú kapcsolatok mélylélektanába – nyilván üzenetértékű, hogy az első epizód egyik fontos eseménye egy pszichiáter (Fred Armisen) elrablása, hogy ne végezhesse a munkáját, de az illető amúgy is teljesen hibbant.
Nincs mélyelemzés, nincs lelki nyomor vagy katarzis,
mert az Instabil tényleg habkönnyű - a cím amúgy a képletre is utal, amin hőseink a laborban dolgoznak. Ami jó is, meg nem is. Itt minden karakter enyhén buggyant, még az is, akiről elsőre azt hisszük, két lábbal áll a földön, de természetesen mindenki jó értelemben, jópofán lökött, - nem úgy, mint a való élet félnótásai -, beleértve a két fiatal, csinos kutatólányt (Emma Ferreira és Rachel Marsh). Akikkel természetesen Jacksonnak dolga akad, abszolút kiszámítható módon. Mert ez a habkönnyűség átka: ha mindenki aranyos és jópofa, ha nem megyünk le túl mélyre, akkor minden kiszámíthatóvá válik. Amivel nekem mellesleg nincs semmi bajom.
A sorozat ugyanis van annyira jól megírva és van olyan profin pörgetve – a forgatókönyvíró a veterán Marc Buckland (Dél-kaliforniai diéta, A nevem Earl) -, hogy némi felületesség és linkség is beleférhessen. És igen,
ebben a könnyedségben van egy jó adag életigenlés,
tiltakozás a depresszió, a rosszkedv ellen, és arra is van egy tippem, hogy erre elsősorban maga Rob Lowe szorul rá, az öregedő szépfiú, aki, akárcsak saját fia a filmben és jó eséllyel az életben is, a saját árnyékából akar kitörni. Ennek köszönhető a megannyi őrült dolog, amit karaktere a sorozat alatt csinál, a pszichiáterrablástól a sólymok iránti plátói szerelmen át a láncfűrészes lombkorona-metszésig. Ennek fényében nyilván az ifjabb Lowe-nak jutott a megtisztelő, de tulajdonképpen hálátlan feladat, hogy a józanságot képviselje, és jelen esetben a józanság egy kicsit a szürkeséggel egyenlő.
John Owen Lowe egy szimpatikus, és tökéletesen átlagos srác, aki csak nyomokban, mondjuk a hajkoronájában emlékeztet apjára, így érthető módon nemcsak az árnyékból kilépéssel, hanem a saját „árnyék” megteremtéséért is meg kell küzdenie, és ez bizony vissza is köszön a cselekményből, ami bevállalós dolog.
Értékelés: 7/10
