Egyre több cikkben, podcastben, videóesszében boncolgatják mostanában a mozi, pontosabban a nagy költségvetésű látványfilmek jövőjét. A verdikt általában az, hogy válságban van a hollywoodi blockbusteripar, és nem csak azért, mert a „műfaj” zászlóvivője, a Marvel épp válságban van. Nem az a probléma, hogy nem elég látványosak ezek a produkciók, éppen ellenkezőleg, a CGI dominál, és nem a karakterépítés.

Ezt a kritikát kapta meg az úgy nevezett MonsterVerzum is, azaz a Legendary Entertainment és a Warner Bros. szörnyfilmes franchise-za, amelyet az után kezdtek el kiépíteni, hogy 2014-ben mozikba került a Godzilla új verziója. Roland Emmerich 1998-as filmjével szemben, amely buta dinoszauruszt csinált a japánok legendás őshüllőjéből, Gareth Edwards igazságot szolgáltatott a Gojira-mítosznak, és a látványra sem lehetett panasz. Kritikát is kapott a film, jelesül, hogy Godzilla ritkán mutatja meg magát, és a stúdió sajnos hallgatott ezekre a panaszos hangokra, mert a folytatást, a Godzilla II – A szörnyek királyát már telezsúfolták kaijukkal, vagyis mindenféle óriásszörnnyel, és ezzel párhuzamosan a humanoid szereplők szála egyre banálisabbá és érdektelenebbé vált. Közben mindenki kedvenc óriásmajma is reinkarnálódott a 2017-es Kong: Koponya-szigetben, ahol sikerült újra jól belőni az arányt dráma és akció közt, hogy aztán a két szörnyet egymásnak ugrasztó Godzilla Kong ellen (2021) megint beleessen ugyanabba a hibába, mint a Godzilla 2.

Az egyensúly megtalálása persze nem könnyű feladat a Godzilla-filmek esetében, hiszen a publikum az óriásgyík tombolását szeretné látni, ezért az alkotók a karakterépítés helyett hajlamosak a látványtervezésbe fektetni a legtöbb energiát, ha viszont nincs kiért izgulni, akkor hiába szórakozunk jól menet közben, nem kapunk maradandó élményt.

Ezt a gordiuszi csomót vágja ketté a MonsterVerzum legújabb produkciója, a Monarch: A szörnyek hagyatéka. Az Apple TV+ 10 részes sorozatának megvan az az előnye, hogy sorozat, azaz bőven van idő és tér olyan figurákat felvonultatnia, akik ténylegesen számot tarthatnak a nézők érdeklődésére, és nemcsak összekötő szerepet töltenek be két akció közt, mint a pornófilmekben a szöveges részek.

Ha valamit fel lehet hozni a széria ellen az eddig bemutatott három epizód alapján, az inkább az, hogy egy kicsit talán túl sűrű is. Az események több idősíkban játszódnak egyszerre, és közben flashbackeket is kapunk. Az egyik főszereplő a japán származású Cate Randa, aki 2014-ben a helyszínen élte át, ahogy Godzilla és szörnykollégái leamortizálják San Franciscót (vagyis a sorozat hivatalosan is a 2014-es film spin-offja), és miközben még ezt a traumát sem dolgozta fel, Japánba kell utaznia, hogy eltűnt/meghalt apja ügyében nyomozzon. Tokióban derül ki, hogy van egy féltestvére, apja ugyanis kettős életet élt, és alapított egy másik családot is.

Bátyjával, Kentaróval együtt kutakodni kezdenek a fater hagyatékában, aki valamilyen formában kapcsolatban állt a Monarch nevű, szörnyekkel foglalkozó titkos szervezettel, és amikor ez kitudódik, kénytelenek menekülni. Így kerülnek kapcsolatba Lee Shaw-val (Kurt Russell), az amerikai hadsereg egykori hadnagyával, aki az 50-es években együtt hajszolta Godzillát és társait a Randa testvérek nagyszüleivel. Ezt láthatjuk is a sorozat másik idősíkján, ahol a fiatal Shaw-t Kurt Russell fia, Wyatt Russell alakítja, és a ráérősen adagolt rejtélyek mellé egy szerelmi háromszöget is kapunk.

A szinopszis alapján akár még egy 90-es évek tévés színvonalát idéző produkcióra is asszociálhatnánk, ahol azért mozgatnak és beszéltetnek sok karaktert, mert nincs meg a büdzsé és/vagy a technikai háttér az akciójelenetekhez, de itt nem erről van szó. Ellenkezőleg,

A szörnyek hagyatéka annyira mozifilmszerű, amennyire az csak lehetséges a kis képernyőn.

Nemcsak a képarány idézi a szélesvásznú filmeket, de a zene, a fényképezés, a trükkök és az akciójelenetek színvonala is. Az első három részben kevésszer teszi tiszteletét Godzilla, de amikor megjelenik, akkor pont ugyanolyan hatást kelt, mint Gareth Edwards 2014-es filmjében. A kontraszt különösen akkor szembetűnő, ha az utóbbi pár év Marvel-produkcióit vesszük mintaként, azokhoz képest valóságos CGI-mesterkurzus, amit A szörnyek hagyatéka alkotói bemutatnak.

A hátralevő hét epizódban még ellaposodhat az ígéretesen induló multigenerációs családi dráma, a Monarch-ot övező izgalmas rejtélyek is kipukkanhatnak, de ha nem így történik, akkor ki lehet majd nyugodtan jelenteni, hogy

a régi jó dolgokból, az igényes blockbusterekből szerencsére még maradt valami – a tévében.