A legtöbb hollywoodi komikus életében eljön az a pont, amikor a tükörbe nézve szembesül a szaporodó ősz hajszálaival, és úgy dönt, ideje kipróbálnia magát komolyabb szerepekben is. Ha van, akinek a filmes adatlapjáról nem feltétlenül hiányolnánk az Oscar-esélyes drámákat, az Kevin Hart. A pályáját stand-up humoristaként indító színész az a típus, akinek ki se kell nyitnia a száját ahhoz, hogy vicces legyen, de persze akkor is vicces, amikor hangosan méltatlankodik, a legtöbbször ugyanis a „mérgesen gesztikuláló dühös kisember” karakterét osztják rá. Ha pedig valaki ennyire komfortosan belakja a skatulyáját, mindig kockázatos kimerészkedni onnan. Mi van, ha a közönség a bohóctól nem fogadja el a drámázást?

Az Apaság persze nem A régi városhoz vagy a Pieces of a Womanhez mérten drámai, hanem Hart eddigi filmjeihez képest. Az eredetileg moziba szánt, de a pandémia miatt a Netflixen landoló film is egy traumafeldolgozás története: megszületik Matthew és Liz kislánya, a feleség azonban egy nappal később tüdőembóliát kap, és meghal. A gyászoló férfit a rokonai és a barátai sem tartják alkalmasnak arra, hogy egyedül birkózzon meg a gyereknevelés feladatával, az anyósa még azt is felajánlja neki, hogy költözzenek hozzájuk. Matthew viszont se a lányáról, se a munkájáról nem akar lemondani, és megpróbálja összeegyeztetni az „anyaságot” és a karriert.

Ugyanerről szólt a Kevin Smith-féle Apja lánya is, amelyben Ben Affleck alakította a megözvegyült férfit, és nem is ez az egyetlen párhuzam. Az Apaságban is ugrunk az időben addig a pontig, ahol a kislány már iskoláskorúvá érik, és belép itt is egy nő a főszereplő életébe. Paul Weitz filmje persze nem rejtett remake, mert valós történeten, Matthew Logelin bestseller memoárján alapul. Ez az előnye, de egyben a hátránya is. Előny, mert emiatt  hitelesen és átélhetően tudja azokat a hétköznapi nehézségeket bemutatni, amelyekkel a főszereplőnek meg kell küzdenie a pelenkázástól kezdve az altatáson át az örökös fáradtságig. Hátrány viszont, hogy annyira nem egyedi ez az élethelyzet, hogy önmagában, mindenféle különösebb koncepció nélkül is működtessen egy 110 perces filmet.

Weitz, aki a taplófilmekben (Amerikai pite, Utódomra ütök) és a romkomban (Egy fiúról) is otthon van, úgy döntött, nem vállal kockázatot.

Kimozgatja Hartot a komfortzónájából, de csak annyira, hogy azok a rajongók se csalódjanak, akik egy hagyományos Hart-filmre számítanak.

A gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy az érzelmesebb pillanatokat szendvicsként fogják közre a viccesebbnek szánt momentumok, ami egy dramedyben nem szokatlan, de itt néha mesterkéltnek tűnnek a váltások. Matthew lökött barátai például mintha egy másik, sokkal harsányabb filmből ugrottak volna át vendégszerepelni (a Barryből ismert Anthony Carrigan persze most is zseniális), és ezért nem is nagyon lehet őket komolyan venni.

Az Apaság emiatt egy olyan melodrámára hasonlít, amelyet a megírása után próbáltak a főszereplőre szabni – és valóban ez is történt. Eredetileg Channing Tatum alakította volna Matthew-t, a projekt „kevinhartosítására” csak 2019-ben került sor, és valószínűleg ekkor született az a kompromisszum is, hogy a történetet a dráma és a komédia határvidékére próbálják belőni. A meglehetősen langyos végeredményt látva

jobb lett volna, ha inkább döntésre jutnak már az elején, és vagy beleállnak a könnyfakasztásba, vagy sokkal bátrabban adagolják a poénokat.

Az Apaság végül csak azért nem fullad bele teljesen a középszerűségbe, mert Hartnak a (melo)dráma is jól áll, még a giccsveszélyes jelenetekben is tudja menteni a menthetőt, pláne mert a kislányt alakító Melody Hart személyében egy tehetséges partnert kapott. Ha Kenneth Lonergan vagy Mundruczó Kornél a következő traumafilmjébe szereplőt keres, akkor nyugodtan felhívhatja őt, az alapján, amit az Apaságban mutatott, biztos nem vallana szégyent.