Bár A Vagdalthús-hadművelet izgalmas, megtörtént eseményeken alapszik, amely hatással volt a világháború menetére, mégis sikerült a lehető legsótlanabb bealvós mesét kihozni.
1943. május 13-én a tengelyhatalmak Észak-Afrikában letették a fegyvert a brit és amerikai csapatok előtt, és innentől a kérdés leginkább az volt, merre induljanak tovább az itt diadalmaskodó szövetséges csapatok. A kézenfekvő, bár hosszútávon vitatható válasz Szicília, majd Olaszország volt, amivel kiüthetik Németország legfontosabb szövetségesét a háborúból, csakhogy a németek is erre számítottak. A brit hírszerzés feladata volt, hogy elhitessék velük, hogy az angol-amerikai hadvezetős óvatoskodik, és a várt invázió máshol következik be, például Szardínia és a görög szigetek ellen. Ehhez nem kellett más, mint egy hihető történet – és a megfelelő hulla.
Az HBO MAX-re frissen érkezett A Vagdalthús-hadművelet (2022) egy valós, megtörtént kémsztori története, amelynek lényege, hogy két hírszerző tiszt, Ewen Montagu (Colin Firth) és Charles Cholmondeley (Matthew MacFadyen) kitalál egy különös dezinformációs tervet, amelynek középpontjában egy halott hajléktalan van. Akiről el kell hitetniük a németekkel, hogy egy magas rangú brit összekötőtiszt, akinek a repülőgépe a spanyol partoknál zuhant le, remélve, hogy az ott tevékenykedő náci ügynökök rávetik magukat a nála lévő titkos iratokra. Bár a terv végtelenül egyszerű, rengeteg a buktatója, amiket szisztematikusan kell kiiktatni, és a jónevű John Madden (Miss Sloane, Keleti nyugalom - Marigold Hotel, Szerelmes Shakespeare) elsősorban erre koncentrál. Arra az aprólékos, szisztematikus munkára, amely a küldetés sikerét garantálja.
Ez a háború a tükrök vadonjában zajlik, ahol az igazságot a hazugság testőrei őrzik
– mondta a filmbeli Ian Fleming (Johnny Flynn), merthogy ő is a terv kieszelői közé tartozott, és jól illusztrálja azt a fontoskodó semmitmondást, ami az egész filmre jellemző. A nagy terv kieszelői mind alkalmatlanok arra, hogy igazi katonák legyenek, a művelet előkészítése valójában önnön fontosságuk és hasznosságuk igazolása, amit persze lehetett volna egyfajta lélektani drámaként megmutatni, de erre csak egy nagyon halovány kísérlet történik. A cselekmény központi eleme a kitalált személyiségének, szokásainak, életrajzának megalkotása, ahol a fontoskodó hírszerzők igazán kiélhetik magukat, hiszen mindegyik beletesz valamit magából is, és értem én, hogy ez egy koncepció, csak nem jó.
Iszonyú sok időt visz el ez a túltolt brainstroming, amihez rendszerint MUSZÁJ valamilyen valamilyen jazzklubba beülni, és a hangos zene mellett hangosan ötletelni
– végülis mi baj lehet, ha valaki meghallja a titkos terveket?
Ez nem egy klasszikus elképesztően izgalmas, lebukás közeli pillanatokkal, árulással és gyilokkal teli kémfilm, hanem egy tipikusan angol történet, Ahol az „ellenség” a szkeptikus felettes vagy egy másik hírszerző, akinek más elképzelései vannak. Ennél fogva nincs is igazi tétje dolognak, és nem azért, mert tudjuk, hogy az átverés működött, és a németek bekapták a csalit. Azért nincs tétje a dolognak, mert hőseinknek nincs igazán súlya, hiszen az egész játékidőt végigfecsegik, frappáns, de semmimondó dolgokkal, mindenféle ötletet vetnek be, miközben a film tízpercenként kikacsint ránk, hogy tessék,
innen eredeztethető James Bond története
– tudják, amit Ian Fleming írt. Eközben a drámát egy felesleges – és a valóságban soha nem létezett – szerelmi háromszög hivatott szolgáltatni, amely harmadik szögét Kelly Macdonald alkotja. Nyilván nem csupán Colin Firth érdeme, hogy a film ilyen laposra, unalmasra és közel nézhetetlenre sikerült - pedig én imádok minden háborús filmet! -, de az ő szokásos kimértsége, klasszikus habozása és szertartásossága biztos, hogy nagy szerepet játszott benne. Sokat elmond, hogy a legizgalmasabb részek azok, amelyekben egyik főszereplő sem jelenik meg, csak azt látjuk, mi történik a hullával a spanyol partokon, ahol a helyi hatóságok meglepően törvénykövetőnek bizonyulnak, ami veszélyezteti a tervet.
A történetet egyszer nagyon régen feldolgozták már, ez volt a Ronald Neame rendezte A sosemvolt ember (1956), ami pedig a sikeres szicíliai partraszállást és az azt követő olaszországi hadjáratot illeti, hamar másodrendűvé vált a franciaországi események fényében, és a legtöbb történész szerint nem is volt feltétlen szükség rá. Az ország földrajza eleve lehetetlenné tette a gyors előrehaladást, hegyvonulatai, folyó megkönnyítették a németek védelmi erőfeszítéseit, amit azok maximálisan ki is használtak. Olaszország valóban kiesett a háborúból, és az olasz front lekötött német hadosztályokat, de ezek jóval több szövetséges hadosztályt kötöttek le, akik kínkeservesen, jókora veszteségeket szenvedve küzdötték magukat előre egyik védvonal után a másikig.
Értékelés: 4/10
