Aziz Ansari első filmrendezése, a Jó szerencse egy nem túl ambíciózus, de szerethető vígjáték, ami fájóan és nevetnivalóan mainak érződik.

„Hogyan érjem el, hogy legyen reménye az életben?” Olyan ramaty állapotban van a kései kapitalizmus, hogy ez a kérdés még az angyalnak, Gabrielnek (Keanu Reeves) is komoly fejtörőt jelent. A földön túli lény Arjnak (Aziz Ansari) próbál segíteni: ő egy átlagos kisember, az egyre terebélyesedő gig economy (magyarul talán: haknigazdaság) részese és elszenvedője. Futárkodásból, alkalmi melókból él, az autójában alszik, és nem igazán látja, hogy tartana bárhová az élete. A nem túl sok mennyei hatalommal bíró, naiv és egyszerű Gabriel azonban megpróbál segíteni rajta – kár, hogy mindketten olyan balfékek, hogy nem sok jó sül ki a dologból.

A Netflixen debütáló Jó szerencse ebből a fantasys beütésű alapötletből bonyolít össze másfél órában egy színes, inkább kedves, mint vicces komédiát, amit a társadalmi empátia, a főszereplők közti kémia, valamint a műfajhoz képest meglepően eredeti cselekmény emel fel az átlag fölé.

Persze nehéz is lenne teljesen elrontani azt a koncepciót, hogy „Keanu Reeves egy szerencsétlen angyal”. A Jó szerencse ráadásul még hozzá is tud tenni ehhez.

Los Angeles felett az ég

Annyi varázsereje azért pont akad Gabrielnek, hogy teljesen felforgassa Arj életét. Amikor a küszködő szegénylegény tényleg a holtpontra jut, felajánlja neki: egy időre helyet cserélhet dúsgazdag tech bro ex-főnökével, Jeffel (Seth Rogen), hogy meglássa, a pénz nem is boldogít. Azonban az oktondi angyal nem számol azzal:

de, a pénz igenis boldogít.

Arjnak pedig lehet, hogy visszatérnie sincs kedve korábbi életéhez. Jeff – aki akarata ellenére helyet cserélt vele – természetesen abszolút utálja, hogy egyik pillanatról a másikra szegény lett. „Nem akarom, hogy hajléktalan legyél, de azért elég durva volt ellopni az egész életemet!” – fakad ki Arjra. Közben pedig maga az angyal, Gabriel állása is veszélybe kerül. Hiszen az efféle kavarás abszolút nem tartozik a munkakörébe: neki csak a vezetés közben mobilozókat kellene egész álló nap megmentenie a karamboloktól, nem pedig lelkeket a kárhozattól.

Szóval megvannak itt az alapok egy testcserés vígjátékhoz, egy koldusból-királyfi-féle sztorihoz, valamint egy földre szállt angyal bonyodalmairól szóló filmhez is. Az elsőfilmes Aziz Ansari komikus (aki korábban már egy egész jó sorozatot is készített, a Master of None-t) inspirációit nem nehéz lekövetni: a kedves, laza vígjátékról olyan klasszikusok is az eszünkbe juthatnak, mint Az élet csodaszép, vagy a Berlin felett az ég. Ez nagyon sok film egy alig másfél órányi játékidőre, és Ansari forgatókönyve nem is merül el annyira a koncepciókban, mint az lehetséges lenne – néha azt érezzük, hogy egy-egy poénötlet kihasználatlanul marad. Ez azonban végső soron nem óriási probléma, mert szerencsére más néznivaló is akad.

Ami új és eredeti a Jó szerencsében, az a haknigazdaság tiszteletreméltóan pontos és empatikus bemutatása, valamint a főszereplő trió közti remek kémia. Ansari ugyanazt a nagydumás, de szorongó kisembert játssza, akit már a Master of None-ban is kibontott, míg Seth Rogen megbízhatóan hozza a zsörtölődésre hajlamos havercsávó karakterét. Keanu Reeves pedig – ahogy várni lehetett – a film jolly jokere. Gabrielt egy ártatlan, gyermekies karakterként mutatja be, aki folyamatosan enyhe rácsodálkozással, faarccal kavarja a film cselekményét, miközben érzékenyebben érintik az egyes fordulatok, mint azt kimutatja. Csendesebb, de izgalmasabb jelenlét mint két kollégája, akik emberibben és harsányabban szenvedik el a film cselekményét, ezért is tud tökéletes összekötő kapocs lenni kettőjük között.

Működött volna ez a film csak Ansarival és Rogennel is, de Reeves kellett ahhoz, hogy emlékezetes is legyen a komédia.

Mégse együk meg a gazdagokat?

A három központi alakítás mellett kapunk még pár remekül eltalált mellékszerepet is: Sandra Oh és Stephen McKinley Henderson beugranak Gabriel angyalkollégáiként, akiket sokkal kevésbé köt le az emberi lények civakodása a haknigazdaságban, mint Reeves karakterét. Feltűnik az egyre nagyobb sztárrá váló Keke Palmer is Elenaként, aki a románcot és a szakszervezeteket is behozza a történetbe. Szerencsére a filmet ez a mellékszál sem terheli le:

Ansari már elsőfilmes rendezőként ügyesen zsonglőrködik a témákkal, amiket célkeresztbe tett, csak néhol bicsaklik meg a keze.

Kapunk hát pár olyan jelenetet, amit túlságosan terjengősnek érzünk, a cselekmény pedig néha a logika határait feszegeti csupán azért, hogy megtörténhessen. A humor – ahogy fentebb utaltam rá – nem a hangosan hahotázós, térdcsapkodós fajtából való. A Jó szerencse inkább az éles, frappáns dialógusokból, és az energetikus alakításokból kovácsol versenyértéket, és annyira szerethetően teszi ezt, hogy a hibáit is könnyű elnézni. Ahogy azt a gondolatot is elhessegetjük, hogy Ansari választhatott volna komolyabb témát, tehetett volna meg nagyobb téteket is első filmjében – hiszen láthatóan kényelmesen érzi magát a rendezői szerepben is.

Ha pedig valami miatt tényleg megjegyezzük a Jó szerencsét, az 2025 gazdasági helyzetének és a globális szinten is egyre riasztóbb vagyoni különbségek kiéleződésének érzékletes, közönségbarát bemutatása. A posztcovidos, egyre inkább automatizálódó, az emberi munkaerőt egyre felcserélhetőbbnek tartó paradigma persze már korábban is lecsapódott Hollywoodban – Ansari azonban potens, fogyasztható, elgondolkodtató alternatívát ajánl az unásig ismételt eat the rich-sztorikhoz. Kevésbé érdekli az, hogy pellengérre állítsa a helyzet okozóit és haszonlesőit, a frusztrációit nem kiélni szeretné, hanem megélni.

„Mindent megtettem, amit kellett, és mégsem működik az életem” – panaszolja egy ponton Arj karaktere. A Jó szerencsét minden hálivúdias cselekményesítésen és természetfeletti ficsőrön túl az érdekli, hogy egy ilyen helyzetben mi a következő lépés. Mit tehet az egyén, ha a világ bizonyíthatóan, számokkal igazolhatóan összeesküdött az olyanok ellen, mint ő, és annyira állhatatosan nem hagyja megvalósítani a saját álmait, hogy azok az álmok szépen lassan el is halnak? Erre a kérdésre persze nem tud minden kétséget eloszlató választ adni – mert igazából melyikünk tudna?!

Viszont versenyképesen noszogatja a nézőt: próbáld meg magad megkeresni azt a bizonyos választ.