Rég láttunk olyan komoly létjogosultsággal rendelkező remake-et, mint Nick Antosca sorozatát.

Ezzel a fickóval nem mennék el kempingezni. Ez volt az első gondolatom, amikor a Cape Fear első részének második felében a sorozat végre felfedte antagonistáját, a Javier Bardem által alakított Max Cadyt. A börtönviselt, szuperintelligens szociopata kisugárzását leginkább a marble sleaze fantázianévvel tudnám leírni. Bardem korosodó, fülbevalós gonosztevőjéből egyszerre nézné ki az ember, hogy puszta kézzel el tudna agybugyálni egy teljes SWAT-kommandót, valamint azt is, hogy sarlatánként mindent gyógyító elixírrel üzérkedne, MLM-et népszerűsítene, esetleg túlárazott selejtfémet sózna rá a covid alatt a magyar államra azt kamuzva, hogy azok igazából lélegeztetőgépek.

Ám a Cape Fear Max Cadyje egészen más bizniszben utazik, ahogy azt az 1962-es Robert Mitchum-film, valamint Martin Scorsese 1991-es remake-jének rajongói is tudják. Bardem visszafogott, emberséget mímelő előadásmódja, kiismerhetetlenséget sugalló spanyol akcentusa mögött a bosszúvágy tartja egyben a fura figurát. Amikor pedig azt mondja volt ügyvédjének, Annának (Amy Adams), hogy „segíteni szeretnék neked”, az egy konkrét halálos fenyegetéssel ér fel.

Ezt az embert nem törte meg 17 évnyi börtön, csak időt adott neki a tervezésre. A megvalósítás pedig lehet, hogy az Apple sorozatának tíz órájában még hatásosabb is lesz, mint a korábbi, szűk kétórás mozifilmekben.

Nem a kevesebb a több, a több a több

A június 5-én indult minisorozat cselekménye csak lazán követi a sztori korábbi verzióit. Cady majdnem két évtizedet töltött börtönben, mert ügyvédje, Anna nyomására bűnösnek vallotta magát felesége meggyilkolásában, holott – mint egy friss fejlemény nyomán kiderülni látszik – nem is ő, hanem a szeretője követte el a bűntényt. Ráadásul a vádalkúban ígért 20 év helyett életfogytiglant kapott, és azt is végig kellett néznie, hogy ügyvédje a tárgyalás után összejön az ellene dolgozó ügyésszel, Tommal (Patrick Wilson), majd beletesped vele a felsőközéposztálybeli családi idillbe, miközben ő a börtönben rohad.

Amikor Cady kikerül a hűvösről, Anna – hogy még tovább fokozzuk az iróniát – már egy ártatlanul elítélteket támogató nonprofitnak dolgozik, és teljesen lesokkolja az újság, hogy leghírhedtebb, közellenségnek kikiáltott védencét ennyi idő után találták ártatlannak.

Valami turpisságot sejt, és ahogy számára is, a közönség bőre alá is bekúszik a tudat, hogy Cady bizony rosszban sántikál.

Nick Antosca vezető író és a sorozat rendezői hatásosan, de ráérősen építik a feszültséget: megadják a módját az először csak hátulról megmutatott vagy sziluettként feltűnő Cady bevezetésének is a történetbe. Ezalatt és ezután is pont úgy és annyit rejtenek el a cselekményből, hogy ne tudjuk pontosan, mire megy ki a bosszúálló mesterterve, de baljós félelmeink bőven támadjanak. A minisorozat első és legfontosabb innovációja az, hogy a korábban filmes játékidőbe sűrített történetet az idegszálainkkal együtt nyújtja ki: több szereplő van, bonyolultabbak a motivációk, komolyabbak a rejtélyek, lassabban értjük meg a gonosz logikáját is. Nemcsak a cselekmény teljesen más, mint a korábbi eresztésekben, hanem annak dinamikái is különbözőek, és az ügyvédcsalád életét átitató rettegést is erősebben érezzük.

A sorozat másik, ugyanolyan fontos innovációja az, amit Javier Bardem letol a vásznon. A színész eddigi legemlékezetesebb gyilkosszerepét a 2007-es Nem vénnek való vidékben adta, most Cadyként pedig bebizonyítja, hogy nem csak egyféleképpen tudja hatásosan hozni a törött lelkű gyilkológépet. A színész szinte meghajlítja maga körül a Föld gravitációját, annyira vonzza a figyelmünket gyakorlatilag bármi, amit csinál: legalábbis egy Emmy-jelölést meg is előlegezhetünk neki. Ha nem lenne amúgy is egy elképesztően gazdag és izgalmas élmény a sorozat, csak Bardem remeklése miatt is érdemes lenne megnézni.

Wilson és Adams is nagyon jók a szimpatikusság határán táncoló ügyvédházaspár szerepében. Előbbi ismét demonstrálja, miért is szeretik annyira a horrorfilmes rendezők: a színész egész kiállása, karaktere olyan, mintha a szép pofi meg az ezerdolláros mosoly konstans ijedtséget rejtegetne. Adamsről pedig már tudjuk, hogy mindent el tud játszani: az Éles tárgyak és az Érkezés után itt is a múltbéli kísértetek elől menekülő profit alakítja, akinek munkája és személyes egzisztenciája kibogozhatatlanul fonódik egybe. A szereplőgárdát pedig Lily Collias és Joe Anders kerekítik ki a pár gyerekeiként, akik szintén magabiztosan ugranak meg magas léceket.

Más a rettegés és más a foka

A sorozat itt-ott harapnivalóan stílusos vizuális játékokkal és barokkos zenével játszik rá az írók és a színészek által megbízhatóan épített feszültségre. A rendezők a nagy eredetiek előtt is fejet hajtanak, de megtalálják a sorozat saját nyelvét is, no meg a szürreális akcentust is mellé. A cselekmény ügyesen frissíti a sztorit a 21. század számára is: Cady gonosz McLuhanként, démoni Debordként manipulálja számára kedvező módon a figyelemgazdaságot, kihasználva olyan fegyvereket, amik Mitchum és De Niro karaktereinek még nem álltak rendelkezésére: a sorozat a közösségi médiával és az AI-jal is ijeszteget.

De ami a belassított építkezésen és a kreatív zaklatásformákon kívül annyira zsigerien félelmetessé teszi a sorozatot, az a hősök és a gonoszok természetének szürkítése, vagy inkább ködösítése. Emlékeztetőül: az első 1962-es filmben Cady maga a két lábon járó sátán volt, aki azért készült bosszúra a jóságos ügyvéddel szemben, mert az hősiesen meghiúsította egyik gyilkosságát. Scorsese-nél Nick Nolte karaktere már szándékosan rejtett el egy rendőrségi jelentést, hogy minél keményebb büntetést kapjon az ott is egyértelműen ördögi Cady: ő pedig a személyes, keresztényi bűntudat, a nyugtot nem hagyó eredendő bűn megtestesülése lett a vallási témákhoz kényszeresen visszatérő rendező kezei között.

A sorozatban Cady már nem maga a megtestesült gonosz, hanem egy saját démonaival is küzdő megszállott, azt pedig csak egy későbbi csavarral árulják majd el az írók, hogy pontosan mekkora is ügyvédpáros bűne.

A cselekmény emellett több okot is ad arra, hogy Bardem Cadyjét a felső-középosztály megszemélyesített bűntudatként értelmezzük azon társadalmi rétegekkel kapcsolatban, akiknek messze nem jutott annyi az életben, mint nekik. Az új Cape Fear modern horrorja az, hogy ezek a rétegek kapnak egy jelképes, szinte emberfeletti erővel és kitartással rendelkező bosszúálló gólemet Cady személyében, aki nemcsak arra képes, hogy pokollá tegye a sötét titkok köré felhúzott tisztes polgári jólétet, hanem arra is, hogy ezáltal szembesítse áldozatait saját képmutatásukkal.

A sorozat eredendő, megbosszulandó bűne összefonódik az ügyész-ügyvéd pár egymásra találásával, Anna fiatalkori útkeresésével is. Ami számukra egy kedves, romantikus momentum, az Cady számára út a pokolba, a háttérből pedig fel is hangzik Slavoj Žižek csámcsogása, ahogy azt magyarázza: a burzsoázia számára saját normalitásának megéléséhez elengedhetetlen a munkásosztály folyamatos, rendszerszintű eltaposása, majd az, hogy az úgynevezett civil szférát kihasználva a megmentőjükként tetszelegjünk (például egy olyan non-profitban, ahol Anna is dolgozik).

Ám a Cady által elszabadított horror hatására a mesterségesen fenntartott, valójában fenntarthatatlan polgári idill töredezni kezd: ezt mutatják olyan jelenetek, mint amikor Anna végighalad egy fenyegetően szenvedő betegekkel teli kórházon, amikor látványosan idegenkedik egy másik, mélyszegénységben élő védencétől, amikor teljesen jogosan kapja meg arcába egy kollégájától: „az emberek nem úgy működnek, ahogy te akarod, hogy működjenek” („People don't make the kind of sense you want them to make").

Kinek az oldalára álljunk? Hogyan osszuk meg a szimpátiánkat a korrupt, de szerethető család, valamint Cady között, akiről az eddig megjelent részek alapján csak annyit tudunk, hogy bosszút akar – de azt nem, hogy meddig hajlandó elmenni érte, ahogy azt sem, hogy egyáltalán ő követte-e el az eredeti, bestiális gyilkosságot? Hihetünk a szemünknek és a fülünknek, amikor Annával együtt csak mi, a nézők vesszük észre ködös utalásait valódi szándékaira?

A továbbiakban már csak annyi dolga lesz a sorozatnak, hogy ne rontsa el a válaszokat ezekre a kérdésekre.