A Netflix friss lakossági melodrámája semmi kockázatot nem vállal, de talán jobb is: a végeredmény így lehet tökéletes háttérzaj vasalás, körömvágás vagy főzés mellé.

„Ó, milyen unalmasak az emberek párzási rítusai! Még a csikóhalak tánca is csak nyolc óráig tart!" – nyög fel Marcellus (Alfred Molina), a polip, A boldogságnak nyolc karja van narrátora. Az idős tengeri állatka egy kisváros akváriumában tengeti napjait, ahol megkedveli az intézmény veterán takarítónőjét Továt (Sally Field), valamint új kollégáját, a kallódó zenészt, Cameront (Lewis Pullman). Nomármost, a Netflix friss sikerfilmje nem tart nyolc óráig, de itt-ott legalábbis tűnhet ilyen hosszúnak a játékidő.

A boldogságnak nyolc karja van afféle film, amelyben az égvilágon semmi sem történik, és cselekményét egy valódi drámában akár egy pár perces montázsjelenettel is össze lehetne foglalni. Ám valamiért mégis két órán keresztül nyúlik a melodráma, ami ha másra nem is jó, legalább a két főszereplőjét engedi kibontakozni, hogy aztán egy tengeri mérföld távolságból látható, meglepetősen manipulatív csavarral csináljon hülyét belőlük.

A film nemcsak azért rohadt cinikus, mert olcsó trükköket bevetve akarja megríkatni a nézőt, hanem azért is, mert közben egyszerűnek, őszintének és emberinek is akar tűnni.

Bőgjél, paraszt!

Ez a műfaj ismerős lehet azoknak, akik túl sok, kifejezetten kis képernyőre gyártott romantikus dráma előtt ragadtak a streaming előtti korszakban, vagy volt szerencsétlenségük találkozni olyan nagyobb ívű, mozis parasztvakításokkal (parasztsiratásokkal?), mint például A jövő kezdete (amit Kevin Spacey viselt dolgait ismerve különösen undorító élmény újranézni). A lakossági melodráma azonban nemcsak túlél, de egyenesen virul a streaming korszakában: A boldogságnak nyolc karja van legalábbis sokkal ígéretesebb rendezővel, magasabb produkciós értékekkel és nagyobb nevekkel készülhetett el, mint azt megérdemelte volna.

Sally Field megbízhatóan tökéletes a családja elvesztése után magányos öregkorát tengető, találékony és szeretetreméltó Tovaként: jelenléte annak ellenére dobja fel a filmet, hogy a forgatókönyv azért óriási kihívásokat nem állít elé. Hasonlóan élvezhető Lewis Pullman játéka, aki a tavalyi Mennydörgőkkel tett egy nagy lépést az A-lista felé.

A mellékszereplők viszont összefolynak: akad egy kisvárosi agglegény, aki Tovának csapná a szelet (Colm Meaney), Cameronnak saját romantikus mellékszál jár Avery (Sofia Black-D'Elia) személyében, illetve ott van Tova pletykás matrónákból álló baráti köre, akiket sokkal viccesebbnek és szerethetőbbnek hisz a forgatókönyv, mint amilyenek valójában.

Aztán ott van a polip, Marcellus, akit egy másik híres polipos szerepéről ismert Alfred Molina alakít. Az állatka a papírvékony cselekmény partvonalain úszkál, és kommentál mindent a maga zsémbes, de szerethető stílusában. Nem túl meglepő, hogy rámarad a konyhafilozófia is, illetve egyfajta vízi deus ex machinaként is funkcionál: a sztori lényegi részét ő indítja be, aztán a végén ő oldja meg a dolgokat, miközben arról szépeleg, hogy hát igen, furák meg hülyék ezek az emberek, de néha azért elég szerethetőek.

Nem tudom, hányszor láttuk már azt, hogy egy film a banális tanulságait, illetve a naiv, emberekbe vetett hit kifejezését egy antropomorfizált állat/növény/földönkívüli szájába adja.

Enyedi Ildikó legalább megpróbált némi versenyképes metafizikát kisajtolni ebből a koncepcióból a Csendes baráttal úgy, hogy a közhelyeket is kerülte. A boldogságnak nyolc karja van-nak viszont semmiféle ambíciója nincs ebbe az irányba: még azt a klisét sem képes kihagyni, hogy a film eredeti címe a forgatókönyv utolsó sorában hangozzon el. Jaj, ne már.

Közönséges közönségfilm

Szokás mondani, hogy nemzetközi (főleg amerikai) kitekintésben nem lehet ugyanúgy elválasztani a közönségfilmet és a szerzői filmet, mint ahogy a magyar filmgyártáson belül megszokhattuk. Ez nem azt jelenti, hogy az efféle langymeleg, látványosan nézőbarátra kalibrált, édeskedő, szemforgatóan a legkisebb közös osztót célzó film egyáltalán nem él meg a tengerentúlon. Sőt, ahogy már fentebb említettem, még a katódcsöves képernyőről is képes átkúszni a modern filmgyártás jellegtelen olvasztótégelyébe, a Netflixre.

Szóval nyugodtan álljunk neki vasalni, mosogatni, akár még porszívózni is, amíg A boldogságnak nyolc karja van-t nézzük, mert tényleg nem fogunk lemaradni az égvilágon semmiről. A film még a tökéletesnél is tökéletesebb példa az afféle „alkalmi nézőhöz" szabott alkotásra, amelyről Matt Damon is kesergett egy sort nemrég: arra, amelyben muszáj többször is elismételni a cselekmény pontjait, amiben egyszerre nem történhet túl töményen túl sok fontos dolog, mert azokhoz a nézőkhöz kell igazodni, akik csak fél szemmel nézik a képernyőt.

Olivia Newman rendező filmjében még sztori is alig van, amire ilyen sokszor kéne emlékeztetni a nézőt, amikor pedig a végén kiderül, mire is ment ki a játék, még az addiginál is nagyobb pazarlásnak érezhetjük a rászánt időnket. A boldogságnak nyolc karja van egy olyan csavarral ér véget, amit én a világ teljhatalmú uraként az első délutánomon tiltanék be halálbüntetés terhe mellett, és aminél még néhány hiperokos polip is képes lenne jobbat írni. A direktor korábban az Ahol a folyami rákok énekelnek-kel megmutatta, hogy képes ennél sokkal okosabban is alkotni, és reméljük, hogy ezután még fog is.

Tepernie mindenképp szüksége lesz azért, hogy megbocsássuk neki ezt az alattomosan közönséges és gyáva filmet, ami

csak azért nem fog bekerülni karácsony tájékán az év legrosszabb filmjeit listázó cikkekbe, mert addigra már a létezéséről is megfeledkezünk.

Ha pedig jó polipos filmet akarunk nézni a Netflixen, akkor ne restelljünk kikeresni a Tanítóm, a polip című 2020-as, Oscar-díjas dokumentumfilmet. Ezerszer jobban megéri, tényleg.