A felmérés című disztópikus sci-fi elhiteti a nézővel, hogy a szülővé válásról szól – aztán kiderül, hogy még ennél is nagyobb és súlyosabb témák foglalkoztatják.
Minden szülő retteg attól, hogy egyszer halálosan komolyan fel kell tenniük maguknak a következő kérdést gyerekükkel kapcsolatban: „Mit rontottunk el?” Meg létezik ennek a kérdésnek egy sokkal kegyetlenebb és magányosabb verziója is: „Mit rontottam el én?” A válaszok pedig sosem egyszerűek: hiszen nincs olyan sziklaszilárd, meghatározó kritériumrendszere a gyereknevelésnek, amelyben egyértelműen meg lehetne különböztetni a kudarcot és a sikert. Egy szülő sem úgy veszi fel a gyerekét suli után, hogy „képzeld, ma kaptam egy ötös alát a nevelésedből!”
A felmérés című film disztópiájában viszont abból fakad a horror, hogy bizony, van ilyen kritériumrendszer. Az állam hozta létre. Ők mondják meg, hogy szabad-e gyereket csinálnod, vagy nem. Nagyjából pár száz évvel járhatunk a jövőben: az emberiség szinte teljesen felhasználta a Föld erőforrásait, csupán a kiváltságos kevesek élhetnek normálisra emlékeztető életet a biztonságos zóna szükségesnek kikiáltott fasizmusában.
Mia (Elizabeth Olsen) és Aaryan (Himesh Patel) egy szerényen éldegélő, ám elképesztően hasznos munkát végző tudósházaspár: előbbi szuperbiztonságos üvegházában nevelgeti a természetben már túlélni képtelen növényeket, utóbbi virtuális valóságokat épít, ahová az emberek a valóság sivársága elől menekülhetnek. A „társadalom felső 0,1 százalékába” tartoznak, így óriási kiváltság lesz az osztályrészük:
részt vehetnek egy személyes, egyhetes felmérésben, amely során kiderül, szabad-e gyereket nemzeniük az egyre kevesebb embert elbíró világba.
Nem a tökéletest akarom, hanem az emberit
Persze van olyan, hogy jó szülő és olyan is, hogy rossz szülő. Ezt minden ember tudja, az elviselhetetlenebbek pedig szeretik is mások – elsősorban amúgy is túlterhelt anyukák – orrára kötni, hogy szerintük hogy kéne csinálni ezt. Ahhoz azonban kevésbé lenne bátorságunk, hogy minden kétségen túl kijelentsük, pontosan hol van a határ a jó és a rossz szülőség között.
A szinte vulgáris ítélethozatalra a filmben a pároshoz kirendelt vizsgabiztos, Virginia (Alicia Vikander) vállalkozik. A nő anélkül testesíti meg az állami kritériumrendszert, hogy elárulná, pontosan mik azok a tulajdonságok, amiket értékel a párban. Ráadásul be is költözik hozzájuk egy egész hétre, hogy megfigyelje életüket és dinamikájukat – és már rögtön az elejétől kezdve felforgassa azokat.
Ez a felállás több mint ismerős: alig több, mint tíz éve láthattunk ilyet az Ex Machinában, ahol Vikander szintén egy kamara-sci-fi fekete dobozként működő, kiismerhetetlen mozgatórugóját játszotta.
A dán színésznő akkor egy robot veszélyes, idegen vonzerejét testesítette meg hitelesen, most pedig egy teljesen másféle káoszügynök szerepében készteti találgatásra a nézőt.
Érkezése után a nő először egy feketeöves bürokrata hidegségével töltet ki Miáékkal egy riasztóan intim kérdőívet, majd taktikát és személyiséget vált. A párral töltött hét nagy részében úgy viselkedik, mint egy rendetlen kisgyerek, a „szülők” pedig magától értetődően beszállnak a színjátékba: hiszen teljesítményükön múlik, hogy élesben is eljátszhassák szerepüket majd saját gyerekükkel. Fleur Fortune rendező azonban még a karakter fenyegető első jelenetein túl is számít Vikander svájcibicskaszerű színészi sokoldalúságára.
A játékidő vége előtt még femme fatale-ként is láthatjuk, az Ex Machinával ellentétben pedig karaktere végül kap egy sérülékeny, némileg önmarcangoló jelenetet is. Ez akár szájbarágósnak is tűnhetne, ha kevésbé lenne érdekes a szereplő, vagy ha Vikander kevésbé izgalmasan játszaná. Ennek a fantasztikus nőnek viszont még annál százszor harsányabb melodrámázást is elhinnénk, mint amennyit ez a film megenged magának.
Himesh Patel szokása szerint megbízható, racionális jelenlétet biztosít a film elején: leépülését és lelki krízisét visszafogottan, okosan mutatja be. Mellékszerepben brillírozik a Trónok harcából ismert Indira Varma, valamint a hollywoodi veterán Minnie Driver az emberiség történelmének két legrosszabb vacsoravendégeként. A legjobbat pedig a legvégére hagytam:
Elizabeth Olsen sokadszorra bizonyítja, hogy okos szuperhősnek a Marvel után is van élet.
Míg Robert Downey Jr. látványosan nehezen talál magának szerepet olyan jó produkciókban, amelyek ki tudják fizetni csillagászati gázsiját, Scarlett Johansson pedig a Jurassic World: Újjászületéshez hasonló középszerű (vagy annál is rosszabb) blockbusterekkel vált Hollywood legjövedelmezőbb színészévé, az MCU-t (egyelőre) szintén maga mögött hagyó Olsen a remek Az apa három lánya, valamint Szerelem és halál után most sem lő mellé.
Ő a – nem feltétlen hagyományos értelemben vett – főhős Vikander antagonistája mellett: a film lelke és szíve, aki teljes beleéléssel ingadozik a kétely és a határozottság, az önérdek és a család szeretete között. Már az első pár jelenete után azt mondhatjuk: nem tudjuk, hogy jó anya lenne-e belőle, de hogy érdekes, az biztos.
A természet szívesen ad kölcsön, de visszakéri
A nagyívű születésszabályozás elrugaszkodott ötletnek tűnhet, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének támogatói a mai világban. A legextrémebb formája, az „önkéntes emberi kihalás” egy bevallottan zöld célokért küzdő mozgalom, ami létező problémára kínál drasztikus megoldást: arra, hogy a Föld nevű bolygó lassan egész egyszerűen nem bírja el az emberiséget.
Az elsőfilmes Fortune meglepően érett alkotása nagyon sok mindent valósít meg elegánsan, érzékletesen és gazdaságosan. Ám legnagyobb – minden túlzás nélkül költői – teljesítménye az, ahogy a szülőség és a család témaköreit az ember és a teremtett természet viszonyáról szóló elmélkedéssé evolválja. Dilemmája a következő: az emberiség a technológia, a mesterséges agyatlan fejlesztése során tette teljesen lakhatatlanná a természetest, amely most – mintha bosszúból – leszámolna a fajjal a globális felmelegedés által.
Az emberek maradéka viszont ezen a ponton már csak a mesterséges segítségével tud túlélni, azaz egy kicsivel több időt kölcsönözni magának a természettől: az életet meghosszabbító gyógyszerek, a sivatag közepére, üvegházakba zsúfolt, kényes ökoszisztémák, illetve a kizárólag mesterséges megtermékenyítés állami monopóliuma segítségével. Azonban – ahogy azt a film kulcsidézete is hangsúlyozza – a természettől csak kölcsönözni lehet, elvenni sosem: a kölcsönöket pedig vissza kell fizetni. Kamatostul.
A film audiovizuális stílusa is ezt a kettősséget hangsúlyozza: a produkció dizájnjából nagyrészt hiányoznak a természetes anyagok, a fabútorok, a mai ember környezetét kiegészítő növényi díszek is. Viszont nem is a futurisztikus sci-fikre jellemző steril, kontrasztos tereket laknak be a szereplők: természetes, őszies színekkel játszó, de mesterséges anyagú tereket látunk. Ezekhez kitűnően passzol Emilie Levienaise-Farrouch éteri, a stáblista legördülése után is bőven újrahallgatható zenéje, amely elektronikus hatásokat és régimódi kórusműveket ötvöz, hogy kidomborítsa a film valódi, egzisztenciális feszültségforrását.
A csúcspont pedig egy nem hivalkodó, de elképesztően hatásos montázsjelenet, amelyben a karakterek és a film témái is pacekra megtalálják a helyüket. Aaryan a maga mesterséges valóságában találja meg szemlátomást a tökéletességet,
Virginia bebizonyítja, hogy az emberiség pengeélen táncoló, mesterséges túlélési vágya egy nagy nulla a legalapvetőbb gyermeki ösztönökhöz képest, Mia pedig az óceánban, természet anyánk eredeti magzatvizében úszkálva keresi a transzcendenciát.
Ebben a filmben tényleg nem vágyik senki semmi másra, minthogy magához ölelhessen valakit, akit szeret. Éppen ezért válik színtiszta tragédiává az az egyszerű alapigazság, hogy megszületni lehetetlen egyedül, meghalni meg lehetetlen máshogy. Viszont mindkettőt muszáj. Az ember az egyetlen faj, ami sikeresen emelte ki magát a teremtett világból, ám teljesen elszakadni sosem lesz képes tőle. Ki rontotta ezt el ennyire? Egyszerre senki és mindenki, ám a tékozló fiú felelősségét mindannyiunknak egyénileg kell felvállalnunk. Ez a természet rendje.
A felmérést az Amazon Prime Video kínálatában lehet megnézni.
