Egy szerelmi háromszög vulkánokkal, ahol a szereplők már az elején meghalnak.
Nem spoiler, hogy 1991. június 3-án Katia és Maurice Krafft szörnyethaltak Japánban, az Unzen hegy lábánál, mert ezzel kezdődik Sara Dosa archív dokumentumfilmje. A francia vulkanológus házaspárt a 70-es és 80-as években nem kellett a nagyközönségnek bemutatni, rendszeres szereplői voltak a televíziós műsoroknak, filmjeiket világszerte vetítették, fotóikból kiállításokat rendeztek, és tucatnyinál is több könyvük jelent meg.
Ismertségük azonban a tragikus haláluk ellenére sem közelítette meg Jacques Cousteau vagy Carl Sagan szintjét, és 2022-re szinte feledésbe is merült a nevük. Egészen addig, amíg idén január végén be nem mutatták A szerelem tüze című filmet a Sundance Filmfesztiválon, ahol a vágás kategóriában díjat nyert, a kritikusok pedig elaléltak tőle. A Netflix, az Amazon, a Universal, a Sony és a Paramount azonnal ölre mentek a forgalmazási jogokért, és elindult a világkörüli turné – többek közt a miskolci CineFestre is eljutott –, pár hete pedig a Disney+-ra is felkerült a produkció.
Mégis, hogyan tudja megmozgatni a közönség képzeletét egy olyan film, amely kizárólag 30, 40 vagy 50 évvel korábban rögzített felvételekből áll össze? A rövid válasz az, hogy az a látvány, ami a képernyőn – és a szerencsésebb nézők esetében a mozivásznon felárul,
hátborzongatóan és lélegzetelállítóan gyönyörű.
Katia és Maurice, akik a Strasbourg-i Egyetem tanulóiként találkoztak és szerettek egymásba, már a nászútjukat is egy kitörés előtt álló vulkánhoz szervezték, de eleinte csak a tudományos érdeklődés és a megismerés szenvedélye hajtotta őket. Sorra járták a világ aktív vulkánjait, és bár a kezdetektől vittek magukkal fényképezőgépet és felvevőt, az első időkben csak amatőr turistafelvételeket készítettek dokumentációs célokból. Miután rájöttek, hogy lenne nézői igény a képes beszámolókra, elkezdték komolyan venni a filmkészítést. Katia megtanult fényképezni, Maurice pedig ettől kezdve mindenhová cipelte magával a 16mm-es celluloidra rögzítő kameráját.
Egészen a haláluk pillanatáig kizárólag a vulkánoknak – és persze egymásnak éltek. Bejárták a bolygó összes kontinensét, ha egy tűzhányó éledezni kezdett, mindig az elsők közt jelentek meg a helyszínen. Sportot űztek abból, hogy minél közelebb merészkedjenek a kitörés epicentrumához, és minél látványosabb felvételeket készíthessenek a lávafolyókról, a lávaszökőkutakról és a vulkanikus törmelékárakról. Ezeken a képeken ott vannak ők is, pár méteres közelségből figyelik a vörösen izzó pokolkatlanokat, olyan túlvilági kompozíciókat kreálva ezzel, amelyekért a fél karját odaadná nemcsak egy kísérleti filmes, de egy hollywoodi rendező is.
A szerelem tüze ennek köszönhetően egy olyan unortodox dokumentumfilm, ahol
a lenyűgöző képi világért az alkotók helyett az alanyokat kell dicsérni.
A rendező érdemeit ettől persze még hiba lenne elvitatni. Több ezer órányi felvételt fésült át, nemcsak Kraffték archívumát, de azokat a korabeli showműsorokat és híradóanyagokat is, amelyekben a médiaszereplést egyre profibban űző vulkanológusok feltűntek. A terepen rögzített képsorokat pedig nemcsak egymás után vágták, de komoly utómunkát is végeztek, stabilizálták és fényelték a felvételeket, egységesítették a képarányt, és utólag hozzáadott zajokból, zörejekből fikciós filmbe illő hangkulisszát teremtettek.
Végezetül pedig a szerkesztés monumentális munkájához egy koncepciót is kellett találni, és
a sorvezető a szerelem lett.
Ahogy az a film végén az egyik szereplő szájából el is hangzik, ők egy igazi szerelmi háromszöget alkottak a vulkánokkal. Amit Katia és Maurice egymás iránt érzett, elválaszthatatlan volt a vulkánok iránti kölcsönös imádatuktól. Az, hogy két, a másiktól alig pár kilométerre született ember így egymásra találjon egy közös szenvedélyben, legalább olyan lenyűgöző, mint a tűzhányók, amelyeket egy életen át kutattak.
A szerelem tüze ezért nem is az ismeretterjesztés céljából készült. Az alapvetések persze kiderülnek belőle, megtudjuk, milyen vulkántípusok léteznek, milyen jelek előzik meg a kitörést, vagy hogy mi az a vulkanikus törmelékár, amely majd Krafftékkal is végez. Igazán behatóan azonban nem ebből a filmből ismerhetjük meg a vulkanológia titkait, a rendező inkább az emberi természet misztériumaira keresi a válaszokat. Például arra, hogy mi hajtja azt, aki hosszú évtizedeken át naponta teszi kockára az életét. A tudományos érdeklődés ehhez kevés, valami olyan elemi erejű megszállottságra is szükség van, amelyet a szavakkal úgy sem lehet leírni, A szerelem tüze így aztán
a hipnotikus képekkel és az álomszerű zenével próbálja visszaadni, milyen élmény lehet a tűz bűvöletében létezni.
És amennyire ez mozgóképes eszközökkel egyáltalán lehetséges, annyira sikerül is neki.
