Első állítás:

A Te nem egy minőségi sorozat.

Második állítás:

A Te az egyik legizgalmasabb sorozat.

A két állítás közt látszólag ellentmondás van, pedig igaz mindkettő.

A Caroline Kepnes regényein alapuló széria koncepciója olyan zseniális, hogy ha nem lenne, ki kéne találni – miközben egy mára már elcsépelté vált figura, egy sorozatgyilkos a főszereplője. Újabb ellentmondás, de ez is csak látszólagos, mert Joe Goldberg nem egy Jeffrey Dahmer, de még csak nem is egy Dexter-klón.

Joe egy szomszédfiúsan sármos, kedves és intelligens könyvesbolt-menedzser, aki semmi másra nem vágyik, csak arra, hogy megtalálja az igazit. Ugyanazt vallja, amit sok száz millió kortársa, hogy létezik valahol egy nagy Ő, aki csak rá vár. És sok száz millió kortársához hasonlóan Joe sem szeretné elszalasztani a lehetőséget a boldogságra, így amikor felcsillan a lehetősége a mindent elsöprő nagy szerelemnek, nem engedi, hogy bármi vagy bárki is az útjába álljon.

Az empátiára méltó tévés sorozatgyilkos koncepciója nem új, Dexter is hasonló figura volt, a mentő körülményt az ő esetében az jelentette, hogy kizárólag más, nála elvetemültebb sorozatgyilkosokra vadászott. Joe-nak is van mentsége, mégpedig az, hogy ő korunk romantikus hőse, pontosabban annak az ideálnak a torz tükörképe. Egyrészt könnyű a vágyaival azonosulni – ki ne szeretné megtalálni a nagy Ő-t? –, másrészt a módszerei is zavarba ejtően ismerősek. Ahogy arra a sorozat showrunnere, Sera Gamble is rámutatott, a romantikus komédiákat sok esetben csak a könnyed filmzene választja el egy David Fincher-féle thrillertől – gondoljunk csak arra, ahogy a nyomulós hősszerelmes megfigyeli az alanyát, nyomoz a barátai után, és aztán még a reptérre is üldözi őt.

Joe figurája azonban nemcsak egy fiktív romantikus hőstípus kifordítása, hanem a mai néző avatárja is.

A törvény átlépéséig a többség persze jó esetben nem jut el, de az internetes nyomozás ma már olyan, mint a pornónézés: senki nem vallja be, de mindenki csinálja.

A különbség „mindössze” annyi, hogy Joe nemcsak lenyomozza a Facebookon, az Instagramon és a többi közösségi oldalon, hogy aktuális szerelmének mik a kedvenc filmjei, kik a barátai, vagy hova jár szórakozni, de ezekkel az információkkal mesterien tudja manipulálni a kiszemelt nőt és a környezetét. A Te-nek ez az aspektusa nagyon is realisztikus, és jobb pillanataiban ettől olyan borzongatóan izgalmas a sorozat.

Működhetne talán akkor is a történet, ha utálnánk a főszereplőt, de az alkotók egy ügyes trükkel elérik, hogy sok esetben inkább vele szimpatizáljunk. Olyan figurákkal veszik körbe, akikhez képest Joe a kifinomultság, a műveltség és az önazonosság szobra. Az adott évadban ugyanis nemcsak az aktuálisan kiszemelt nő kerül fókuszba, de a barátai, ismerősei és néha a családja is. Az első évadban az írónak készülő Beck révén a New York-i kulturális elitet ismerhetjük meg, a Los Angelesben játszódó másodikban a gazdag családból származó Love Quinn influenszer barátait és a hollywoodi sztárok sleppjét, a harmadikban pedig egy kaliforniai kertváros nyomasztó közegébe pillanthatunk bele a Született feleségek után szabadon. Ezek a mellékkarakterek szinte kivétel nélkül mind képmutatók, önteltek, felszínesek. Csak az érdekli őket, hogy milyen képet sugároznak magukról az Instagramon, a bájmosolyuk is csupán álca – ha úgy kívánja az érdekük, akkor a legjobb barátaikat is hátba szúrják. Így amikor Joe a monológjaiban rajtuk élcelődik, akkor nehéz nem egyetértően bólogatni. A Te ebből a szempontból

nemcsak romantikus thriller, de egy olyan társadalmi szatíra is, amelynek bravúros módon sikerül elérnie, hogy sok esetben a sorozatgyilkos főszereplő tűnjön a „legnormálisabb” figurának.

A Netflixre idén felkerült 4. évad is papíron a jól bevált formulát követi. Miután a 3. évad fináléjában Joe végzett a feleségével, és megrendezte a saját halát, Londonba teszi át a székhelyét, ahol ismét csak egy elitista szubkultúrába kerül be. Irodalmat tanít az egyetemen, összebarátkozik az egyik kollégájával, aki meginvitálja egy exkluzív partiba. Megismerkedik egy arisztokratákból, milliárdosokból és művészekből álló baráti társasággal, hogy aztán az este eszméletvesztéssel végződjön. Másnap reggel, a drogos-alkoholos mámorból magához térve, Joe a professzor kollégája leszúrt holttestét találja meg a konyhaasztalon. Először szakmai ártalomra gyanakszik, vagyis hogy ő maga végzett a férfivel, de aztán titkosított üzenet érkezik a mobiljára az igazi gyilkostól, aki a jelek szerint Joe múltját és igazi identitását is ismeri, és vélhetően ő is az újonnan megismert baráti társaság tagja.

Ha mindez nem hangzik úgy, mint egy tipikus Te-évad, az azért van, mert Sera Gamble és írótársai tényleg léptek egy merészet, és átalakították whodunnit-krimivé a sorozatot, amiben a nyomozó történetesen egy tweedzakós sorozatgyilkos. A Jonathan Moore álnevet használó Joe a monológjaiban most nem a nagy Ő-t szólítja meg, a "You", vagyis a "Te" ezúttal a titokzatos gyilkost jelöli.

Aki pár epizód után a „régi jó dolgokból már nem maradt semmi”-felkiáltással kaszálná az évadot, annak egyrészt igaza lenne a saját nézőpontjából – ez a Joe már tényleg nem az a Joe –, de egyben meg is fosztaná magát az egész sorozat legváratlanabb csavarától.

!SPOILER!

A 7. részben ugyanis, kiderül, hogy Joe valójában saját maga után nyomozott, a személyisége kettéhasadt, a gyilkosságokat a sötétebbik énje követte el, és az előző évadban megismert Marienne-t sem engedte el, hanem bezárta egy új üvegketrecbe.

A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy az alkotók a 4. évadra letettek arról, hogy Joe-t olyan „alkalmi sorozatgyilkosként” pozícionálják, aki csak „szerelemféltésből”, vagy akkor öl, amikor az tűnik számára a „racionális” megoldásnak. A 10. rész végére Joe elfogadja, hogy Dexter kollégájához hasonlóan neki is van egy gyilkos énje, és a „Te”-megszólítás most már rá (is) vonatkozik.

!SPOILER VÉGE!

A Te valójában soha nem volt a kifinomult írói megoldások sorozata, az alkotók korábban sem riadtak vissza a szappanoperai húzásoktól vagy attól, hogy az alapvető logikát időről időre zárójelbe tegyék, de a 4. évad cselekményvezetése már tényleg komolyan vehetetlen. Ami persze nem jelenti azt, hogy mentes lenne a szórakoztatóértéktől, bűnös élvezetként még mindig fogyasztható, a szatirikus elemek is működnek benne – ugyanazokat az elitellenes húrokat pengeti, mint a Tőrbe ejtve – Az üveghagyma, A menü vagy az Aki bújt –, Penn Badgley pedig továbbra is hibátlan a főszerepben, épp csak a zseniális alapkoncepció fulladt ki teljesen.

Amíg az első pár évad kapcsán komoly és aktuális témákról is lehetett agyalni, a 4. felvonás már csak azt kéri tőlünk, hogy kapcsoljuk ki az agyunkat.