A streamingkánaán eljövetelének hála ma már egy új sorozat premierje a legritkább esetben megy csak eseményszámba – kitűnni a dömpingből annak a produkciónak van esélye, amelyet nagy nevek készítenek mind a kamera mögött és előtt, és amelyet különleges körülmények közt mutatnak be – mondjuk a Velencei Filmfesztiválon. Az Apple Tv+ új hétrészes miniszériája ezeknek a feltételnek pont megfelel, író-rendezője az az Alfonso Cuarón, aki már négy Oscar-díjat is letett az asztalra, operatőr az eddig még „csak” három Oscart elnyerő Emmanuel Lubezki, illetve a nem kevésbé kiváló Bruno Delbonnel, a főbb szerepeket pedig olyan színészek alakítják, mint Cate Blanchett, Kevin Kline, Sacha Baron Cohen, Lesley Manville vagy Kodi Smit-McPhee.

Az alapanyag is kellően izgalmasnak tűnt: Renée Knight magyarul is megjelent, 2015-ös bestseller regénye, a Cáfolat, amely olvasható thrillerként, krimiként, családi drámaként és közéleti kommentárként a 2010-es évek olyan sokat tárgyalt jelenségeihez, mint a cancel culture vagy a #metoo. Egyik főszereplője a sorozatban Cate Blanchett által alakított Catherine Ravenscott dokumentumfilmes – ez volt Knight foglalkozása is az írói debütálása előtt –, akinek veszélybe kerül a karrierje, az egzisztenciája és még a családja is, amikor megjelenik A vadidegen című regény. A könyv főszereplője egy harmincas házas nő, aki az olaszországi vakációja közben viszonyt folytat a nála jóval fiatalabb, és később tisztázatlan körülmények közt életét vesztő Jonathan Brigstocke-kal. A karakterben nemcsak Catherine ismer magára, de a munkatársai és a férje is rá asszociálnak, a regény kiadója ugyanis eljuttatja minden kollégájához és szerettéhez a könyvet. Az olvasók / nézők eddigre már azt is tudják, ki a titokzatos író, a cselekmény ugyanis több szálon fut. Miközben látjuk megelevenedni az olaszországi események regénybeli változatát, Jonathan apja, Stephen Brigstocke (Kevin Kline) is belép a történetbe. Csak most fedezi fel, hogy a fiuk elvesztésébe beleroppanó, évekkel ezelőtt elhunyt felesége egy regényben rekonstruálta Jonathan halálát és az azt megelőző napokat néhány, utólag előkerült erotikus fotó alapján. A férfi kiadja a könyvet álnéven, felállítja a csapdáit, és várja, hogy beteljesíthesse a bosszúját.

A Cáfolatnak sikerül az a bravúr, hogy egyszerre tűnik korszerűnek és avíttnak.

Az események több idősíkban, plusz a regény fikciós terében bonyolódnak, miközben egy-egy ponton Catherine férje (Sacha Baron Cohen) és a fia (Kodi Smit-McPhee) is előlépnek nézőpontkarakterré. Nem az öncélú dramaturgiai trükközés esete forog fent, a cél a néző elbizonytalanítása, hogy magunk se tudjuk eldönteni, kivel szimpatizáljunk, és kinek higgyünk. Ez az összetett narrációs struktúra hivatott biztosítani, hogy a sok cselekményszál és a megfontolt tempó ellenére se lankadjon az érdeklődésünk, és az új – a régieket sokszor megkérdőjelező, átértékelő – információk a megfelelő ritmusban kövessék egymást. Ezt a vállalását teljesíti is a sorozat, Cuarónék ugyanakkor bevetnek egy szó szerint papírízű megoldást is: a főbb karakterek narrálják a saját életüket, sőt kapunk egy külsős narrátort is, aki egyes szám második személyben tudósít Catherine lelki állapotáról. A megoldás annyira modoros és banális, hogy joggal merülhet fel a nézőben, hogy az alkotók talán szándékoltan akarják ráirányítani a figyelmet ennek a formának a mesterkéltségére – vagyis, hogy valójában paródiát látunk, csak nincsenek egyértelműen kitéve az idézőjelek. Más kérdés, hogy eszünkbe jutna-e egyáltalán ez a jóindulatú értelmezési lehetőség, ha a Cáfolatot pályakezdők és nem Oscar-díjas nagyságok jegyeznék. Valószínűleg nem, és a Curaón munkásságát nem ismerő nézők sem rafinált posztmodern műfajkommentárként nézik, hanem mint egy nyomokban erotikát is tartalmazó, pszichologizáló családi bosszúdrámát.

A sorozatnak papíron persze vannak mélyebb rétegei, hiszen az egész történet arról szól, hogy mekkora károkat tudnak okozni a feldolgozatlan, szőnyeg alá söpört traumák, illetve, hogy milyen sokféle igazság létezhet egymás mellett, és közben mennyire nem ismerjük azokat, akikkel megosztjuk az életünket. A Cáfolatból ugyanakkor hiányzik az a fajta árnyaltság, amivel a „ne ítélj elsőre” és a „látszat csal” típusú szentenciákat be lehetne úgy csomagolni, hogy ne hassanak ordas nagy közhelynek. A finálé még ezzel együtt is menthetné, vagy legalább kozmetikázhatná az összképet, ha az alkotók bizonyos kérdéseket nyitva hagynának, és a nézőre bíznák a felvetett morális dilemmák továbbgondolását – ehelyett egy olyan zárlatot kapunk, amely kilúgozza az összes ambivalenciát a sztoriból, a főszereplők pedig kis túlzással kamerába mondják a tanulságot.

Ezek után meglepő lehet a verdikt, de

a Cáfolat mégis kiváló szórakozás – igaz, nem presztízssorozatként, hanem mint bizarr bűnös élvezet.

Egyfelől még a melodrámai körítés ellenére is izgalmas a történet alapját képező rejtély lassú felfedése, másrészt igazi kuriózum is a széria, mert ilyen égbekiáltó különbséget tartalom és forma közt nagyon ritkán látni – egész egyszerűen szürreális élmény figyelni, ahogy a tehetségesnél tehetségesebb színészek a gyönyörűen fényképezett jelenetekben heroikus küzdelmet folytatnak a rosszul megírt mondatokkal és szituációkkal.