Én furcsa módon sosem tartottam Steve Martint különösen viccesnek, nem értettem, miért olyan népszerű, pedig nem is sejtettem, hogy fénykorában milyen elképesztően sikeres volt, ráadásul nem is színészként, hanem azt megelőzően stand-up komikusként.  Az Oscar-díjas Morgan Neville (20 Feet from Stardom, The Music of Strangers) az Apple számára készült kétrészes dokumentumfilmje meglepő módon képes egy kívülállónak, egy nem rajongónak is teljesen érthetően elmagyarázni, miben rejlett Martin titka. Részben a szorongásban, de lássuk pontokba szedve.

A tehetségtelen komikus

A STEVE! (martin) dokumentumfilm 2 részben első epizódja a múltat mutatja meg, egész pontosan a stand-up komikusi múltat, és már rögtön az elején elhangzik Martin szájából, hogy biztosíthat minket, nézőket, hogy ehhez semmiféle tehetsége nem volt. A fiú, aki már egész fiatalon Disneylandben dolgozott, bűvésznek készült, rengeteg dolgot tanult meg a kártyatrükköktől a zsonglőrködésig, a kor komikusait a tévében nézve kapott kedvet a stand-uphoz, első anyagait pedig mindenhonnan összelopkodta. A kellő önbizalom hiányában rendszerint olyan kellékek mögé bújt, mint a lufiállatok, a „nyílvessző a fejben”, a műorr, és főleg a bendzsó, de

az átütő siker nem akart jönni, miért is jött volna?

A számos kisebb fellépés csak a szorongást hozta meg, azt, hogy nem elég jó, másokat utánzott és megélhetési gondjai voltak. Ekkor jött a neves forgatókönyvíró, az ötvenes években kommunistaszimpatizánsként feketelistára került Dalton Trumbo lánya, Mitzi, akivel Martin járni kezdett, és aki egy új világot mutatott be neki: bevezette az értelmiségi körökbe.

Segít a filozófia!

A filmben is megszólaló Mitzi volt az, aki rábeszélte Martint, hogy járjon főiskolára, ahol aztán filozófiát hallgatott. És ha valaki azt gondolja, hogy a filozófiának nincs semmi gyakorlati haszna, hát ő lett erre az élő cáfolat. Elkezdte ugyanis a stand-up és a humor természetét teljesen új szemmel, analitikusan nézni, azt alkotóelemeire elbontani, és ilyen fényben nézni a saját fellépéseit. Úgy találta, hogy egy fellépés alapvetően két elemre bontható, a feszültség felépítésére, és a poénra, ami oldja ezt. Így dolgozik minden komikus. Ő azonban valami mást akart, ami segít kiemelkedni az igencsak népes mezőnyből. Azon kezdett gondolkodni, hogy

mi van, ha nincs a POÉN, ami feloldja a feszültséget,

mi történik, ha ez a feszültség végig ott marad? És itt újra bejön a bűvészkedés, mert Martin megfigyelte, a legnagyobb sikert mindig az aratta, ha nem sikerül a trükk, így kaptak központi szerepet a repertoárjában az elrontott mutatványok és viccek. Az „elfelejtettem a nevem” rutin, a „beverem az arcom a mikrofonba” trükk, vagy a zsebkendő, amiből nem szállnak ki galambok. Vagyis adott volt egy komikus, aki nem tudott jól viccet mondani, akinek szinte minden kortársa viccesebb volt – viszont jól tudott mindent elrontani. Tökéletesen tudott bénázni, ebben találta meg a tehetségét.

A testéből élt

Az elrontott gegekhez hozzátartozott a megfelelő testnyelv, és Martin ezt is tudatosan kezdte el használni. Szép lassan kialakított egy karaktert, a túlmozgásos, túlságosan is magabiztos idiótát, aki fel-alá ugrált a színpadon, „lábgörcsöt” kapott, meggörnyedt, mindenféle őrültséget csinált, de annyira túltolta, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy ez egyfajta paródia. Az idézőjelbe tett idiotizmus hatalmas siker lett, a sokáig csak másokat felvezető Steve Martin önálló esteket kapott. Vegasban találkozhatott Elvisszel, aki azt mondta neki:

„Kölyök, zakkant humorod van. Akarod látni a pisztolyaimat?”

1976-ban Lorne Michaels meghívta az induló Saturday Night Live stábjába, majd gyors egymásutánban kiadott két vígjátékalbumot, amelyek hamar platinalemezek lettek. Sok sikeres komikus volt, de ő lett messze a legsikeresebb, az első, aki egész stadionokat töltött meg, az arca mindenhol ott volt, rengetegen rajongtak érte, jött a pénz, a hírnév, egy rövid életű házasság. És egy kis csömör.  

Irány a film!

Steve Martin 1980-ban, a csúcson hagyta abba a stand upot, amikor egy-egy fellépését akár 45.000 ember nézte meg. A vígjáték első rocksztárja 35 évesen lesétált a színpadról, és szinte ütemtévesztés nélkül nyergelt át a film világára. A Steve! második része a filmes karrierrel és a színész (jelenlegi) magánéletével foglalkozik, és bizonyos értelemben ez a gyengébb rész, ami nem jelenti azt, hogy ne lenne informatív és/vagy szórakoztató.

A különbség elsősorban abból áll, hogy míg stand-upos karrierjét egy kerek történetnek tartja, a színészi pályafutására úgy tekint, mint különböző epizódok sora.

Jó és rossz epizódok, néhány nagy siker, mint az első filmszerep, A pacák (1979) és sok csúfos kudarcként megélt bukás, mint a Filléreső (1981). Mivel Martin sokszor filmjei forgatókönyvírója is volt, ezt a megaláztatást különösen személyesnek érezte. A legmegrendítőbb rész az, amikor a forgatókönyvei között matatva előkerül Repülők, vonatok, autók (1987) példánya, és szóba kerül a néhai John Candyhez fűződő barátsága.

A PIHENTAGYÚ

Míg a filmes rész elnagyolt és kissé véletlenszerű – a rengeteg szerep miatt ez nyilván érthető -, a magánélet bemutatása sokkal izgalmasabb. Látjuk, hogyan vált kiegyensúlyozottá és boldoggá az a férfi, akinek egész életét a szorongás, a vágyódás és a melankólia határozta meg – nem véletlen, hogy Martin híres (és igen értékes) festménygyűjteménye is csupa magányos alakokról készült képekből áll. A legmeglepőbb az egészben az, hogy ezt a megbékélt, harmonikus állapotot, amelyet nagyrészt feleségének, Anne Stringfieldnek és kislányuknak köszönhet, pont egy magyar szóval foglalja össze.

Ez volna a pihentagyú.

Sajnos nem derül ki, hol tanulta, talán az emlegetett jazz-zenész Béla Flecktől, de nagyon vicces. A részt a visszatérés egészíti ki a stand-uphoz, a közös felkészülés egy páros fellépéssorozatra legjobb barátjával, Martin Shorttal, akivel szeretik egymást piszkálni. Vannak felesleges részek, mint a visszatérő beszélgetés Jerry Seinfelddel, de az itt megrajzolt portré nemcsak a kötelező köröket futja le, hanem tényleg megismerünk benne egy különben zárkózott, szerény embert – akinek végre a titkát is megtudjuk, ahogy azt is, milyen kemény munka van abban, hogy valaki tényleg vicces legyen.