Még az igazgató is pont úgy néz ki, mint Basil Fawlty, csak a helyszín más: a szállóvendégek ugyanis Hawaii szépségeit élvezhetik, bár attól még ugyanúgy szörnyű emberek.
Az 1975-ben bemutatott, bármikor újranézhető Waczak Szálló még a mai napig is etalonnak számít – na nem a vendéglátásban, hanem a vígjátéksorozatok világában. Nyilván ezért is ugrott be rögtön John Cleese sorozata az HBO GO-n most beköszönő amerikai széria kapcsán, és aki a címbeli A Fehér Lótusz luxushotel bajszos, mindenki előtt hajbókoló, de a vendégeket titokban megvető, ráadásul enyhe brit akcentussal beszélő menedzserében nem veszi észre Basil Fawltyt, azt nem is látta a nagy klasszikust, vagy sosem volt még szállodában.
A nagy különbség persze az, hogy hőseink amerikaiak, és Hawaiion járunk, festői luxuskörnyezetben - és a vendégeknek még így sem elég jó az, amit kapnak. De nem a hotelben kezdünk, hanem kicsit előreugorva az időben, már a turnus leteltével. Itt tölti mézeshetét a fiatal és arrogáns Shane (Jake Lacy), aki a felesége nélkül üldögél egyedül, és hamar kiderül: valaki meghalt a Fehér Lótusz hotelben, de nem tudjuk, ki. Hat epizódunk van, hogy megtudjuk, ám előbb megismerjük a vendégeket. Ott van Shane és kedves felesége, a nála jóval alacsonyabb sorból származó Rachel (Alexandra Daddario), a kőgazdag Mossbacher házaspár (Connie Britton és Steve Zahn) a tinifiukkal, a lányukkal és annak legjobb barátnőjével, és persze ott van az egyedül érkező Tanya (Jennifer Coolidge), aki anyja hamvait akarja az óceánba szórni.
Mind dúskálnak a pénzben, mindegyikük előtt itt az álomnyaralás, és mind boldogtalan a maga módján. Shane jobb lakosztályt akar, Mr. Mossbachert zavarja, hogy a felesége többet keres és a heréit vizsgálgatja, mert szerinte baj van velük, Tanya egy érzelmi roncs, aki mindenkire rátapad, a személyzet pedig csak ámulva nézi őket, és irigylik a problémáikat. Nyilván nem a here dolgot, a többit. Armond, az igazgató (Murray Bartlett) az, aki a leginkább rühelli ezt a bagázst, Belinda, az empatikus masszőz (Natasha Rothwell) igyekszik segíteni, ahol tud, a hawaii pincérek és takarítók pedig nehezen leplezik ellenszenvüket. Amiből valami igazán vitriolos és meghökkentő is kisülhetett volna, de Mike White (Megvilágosultam), a sorozat alkotója és forgatókönyvírója valamiért megelégedett egy könnyed „társadalmi szatírával”, és csak a legvégére engedett meg magának néhány durvább, belemenősebb poént.
Ennek ellenére - vagy ettől függetlenül - a széria remek kritikákat kapott, én vagyok azon kevesek egyike, akik sokkal többet vártak. Ha valakit, például az ifjú házas férjet egy kiállhatatlan pöcsnek mutatnak be, aki mindenki mást csak szívatni tud, de még mindig az anyja ugráltatja, akkor azt diktálja a józan ész, hogy nyerje el a méltó büntetését, de ez csak kis részben történik meg. A másik kifogásolható dolog a tempó: túl lassan, túl kényelmesen zajlik minden, hogy igazi feszültség alakuljon ki, hogy komoly lendületet kapjon a történet. És van egy harmadik dolog is: ezek a karakterek rendszerint nem elég markánsak, hogy törődjünk velük vagy hogy utáljuk őket, olyanok, mint egy másik show mellékszereplői, akiket itt jobb híján tettek meg főszereplőnek.
Ez halmozottan igaz a Stifler mamája, azaz Jennifer Coolidge által játszott magányos Tanyára, aki tényleg csak egy jópofán kínos figura lehetne egy másik szériában, itt viszont teljes karakterívet kapott – ami viszont nem elég izgalmas ahhoz, hogy tényleg lekössön minket. Egyedül az Alexandra Daddario által játszott ifjú feleség az, aki izgalmassá tud válni, elsősorban azért, mert ő származásánál és aktuális helyzeténél fogva a társadalmi spektrum mindkét oldalát képviseli, és ezért képes a dolgokat mindkét oldalról látni. Nyilván eleve őt szánták a legfontosabb karakternek, működik is a dolog, csak túl statikus mindaz, ami körülötte történik ahhoz, hogy képes legyen igazán fontos szerepet betölteni a cselekményben. A Fehér Lótusz egy kihagyott lehetőség: ha vitriolosabb, merészebb és kreatívabb, tényleg lehetett volna az amerikai Waczak szálló – nem lett az. Viszont ott van Hawaii háttérként, és tényleg irigylem a stábot, akik pont a lezárások alatt voltak „kénytelenek” itt dolgozni.
Értékelés: 6/10
