Vannak olyan futballisták, akiket csak a „sportág szerelmesei” ismernek és tisztelnek, és vannak olyan ikonikus extraklasszisok, mint Pele, Maradona, Cristiano Ronaldo vagy Messi, akiknek az ismertségi indexe az amerikai elnökével és a pápáéval vetekszik. És van David Beckham, akiből úgy lett jelenség és világmárka, hogy a saját csapatainak sem mindig ő volt a legjobb játékosa. Ez a Beckham  (ejtsd: Beköm) rendelt meg magáról egy négyrészes dokusorozatot, ami papíron nem hangzik túl biztatóan, a végeredmény mégis egy olyan produkció lett, amit nemcsak a Netflix tehet ki az ablakba, de

a Beckham-fanok és a sportág iránt kevéssé rajongó laikusok igényeit is bőven kielégíti.

Abból a szempontból nem meglepő a széria magas minősége, hogy a rendezői székben egy Oscar-díjas alkotó, Fisher Stevens ült (a Rövidzárlat főszereplője, az Utódlás Hugója), és a vágó, Michael Harte is letett már pár dolgot az asztalra (Három egyforma idegen), de arra valószínűleg kevesen számítottak, hogy a tősgyökeres amerikai Stevens ennyire érzi a soccer-témát, és ilyen jó kérdéseket tesz fel – mert egyben a riporter is ő volt.

Az, hogy négy részben sikerül egy (majdnem) teljes karrierösszegzőt tartani a londoni kezdetektől a Manchester Uniteden és a Real Madridon át egészen a Los Angeles-i kirándulásig és a válogatottbeli fellépésekig, önmagában jelentős teljesítmény, ahogy az is, hogy a játékostársak mellett meg tudták szólaltatni a legendás Sir Alex Fergusont, a Real Madrid elnökét, Florentino Perezt, Ronaldót (az eredetit), Louis Figót vagy Beckham fő „nemezisét” Diego Simeonét.

Aki United-szurkolóként és az angol válogatott szimpatizánsaként nőtt fel (mint jómagam), annak már ez is bőven elég ahhoz, hogy üdvözült vigyorral nézze végig mind a négy epizódot, és néha azt vegye észre, hogy belement valami a szemébe, de mitől lehet izgalmas a széria a beavatatlanoknak, és egyáltalán mi olyan érdekes Beckhamben?

Aki nagyon messziről követte az ő történetét, vagy eleve csak a bulvárlapok és a divatmagazinok címlapjain találkozott vele, az nyugodtan elkönyvelhette üresfejű szépfiúnak, aki nem a pályán nyújtott teljesítményének, hanem a fotogenitásának és a Victoria „Posh Spice” Adamsszel kötött házasságának köszönhetően lett globális szupersztár. Beckham népszerűsége valójában abból fakad, hogy egyszerre több szerepnek is meg tudott felelni. A génjeinek hála jól állt neki a divatikon- és a nők bálványa szerep, de az angol lelátók népe is tudott vele azonosulni, mert egy volt közülük. Egy introvertált, vagy legalábbis annak tűnő, cérnavékony hangú, szerény srác, aki minden csapatában a legkeményebben dolgozó játékos volt, és aki nem mellesleg világklasszis szintre fejlesztette a jobb lábát.

Az első epizód egyértelművé teszi, amit a rajongók persze már eddig is tudtak, hogy az egyszerű londoni munkáscsaládból származó Beckham apja semmit nem bízott a véletlenre. Fanatikus United-drukkerként a fiát is megfertőzte a klub és a játék szeretetével, amikor pedig egyértelművé vált, hogy a kis David focista szeretne lenni, éjjel-nappal edzette. Nem mintha különösebb ösztönzőre lett volna szükség, Beckham soha semmi más nem akart lenni, csak futballista a Unitedben, és magától is monomániásan gyakorolta a pontrúgásokat.

Fenomenális rúgótechnikája, amit a nézők később istenadta tehetségként könyveltek el, valójában több ezer munkaóra eredményeként fejlődött ki.

Mindezt nem bemondásra kell elhinnünk, a sorozat alkotói megkapták a Beckham család teljes videoarchívumát (az apuka a gyerek ÖSSZES meccsén ott volt), így láthatjuk is, hogy a kis David már gyerekként is azt csinált a labdával, amit akart.

A Manchester Unitedhez kerülve kapott még egy apafigurát (az akkor még nem Sir) Alex Ferguson személyében, aki éreztette vele, hogy különleges tehetség (már egész fiatalon beengedte a nagy csapat öltözőjébe), de ugyanolyan vasszigorral kezelte, mint a többieket. Beckham megtanulta, hogy a kőkemény munkának nincs alternatívája, és hogy minden esetben a csapat érdekeit kell első helyre tennie, csakhogy belépett az életébe Victoria, és azonnal az ország első számú celebpárjává váltak. Korábban is voltak nagyvilági életét élő futballisták, a United egykori legendája, George Best az „ötödik Beatle” becenevet kapta meg, mint az első focista-popsztár, de

Beckhammel új időszámítás kezdődött.

Ma már semmi kuriózum nincs abban, ha egy elitsportoló zsíros szponzorációs szerződéseket köt, magazinok címlapjain modellkedik vagy paparazzik tucatjai követik mindenhova, de a 90-es években még blaszfémiának számított ez az old-school futball hívei számra. A skót dokkmunkás családból származó Fergusonnak nem is sikerült feldolgoznia, hogy van egy olyan játékosa, aki nem 100 százalékban a futballnak szenteli az életét, és akit így nem is tud teljesen kontroll alatt tartani. Beckham a sorozatban is azt állítja, hogy a celebkedés és a Victoriával való kapcsolata nem ment a teljesítménye rovására, de a menedzserét erről nem tudta meggyőzni.

Egy igazán jó sztorihoz pedig nemcsak felemelkedésre, de a látványos bukásra is szükség van, és dramaturgiai szempontból mi lehetne annál izgalmasabb, mint hogy az ország első számú futballsztárjából a nemzet közellensége lesz,

akit szó szerint leköpdösnek az utcán, majd a következő szezonban felér karrierje csúcsára?

Akik követték az 1998-as vébét, nyilván emlékeznek az Anglia-Argentína nyolcaddöntőre, ahol Simeone olyan ügyesen provokálta Beckhamet, hogy az végül elvesztette a fejét, és kiállíttatta magát, az angolok pedig kiestek büntetőkkel. A sorozat szerkesztői archív felvételekkel, híradórészletekkel és újságcímlapokkal illusztrálják, milyen hónapokon át tartó lincshangulat alakult ki a játékos ellen, de még megrendítőbb látni, Beckhamet mennyire megviseli még ma is, amikor fel kell idéznie ezt a korszakot. (Kapunk új infót is, a futball iránt amúgy teljesen közömbös Victoria elmeséli, hogy a meccs előestéjén osztotta meg a férjével, hogy terhes, és fel sem merült benne, hogy várjon az örömhírrel egy kicsit.) Ekkor még nem működtek minden klubnál sportpszichológusok, nem volt divat terápiára járni, Beckham csak az igazi és a unitedes családjára számíthatott – de ettől csak még felemelőbb a comeback-sztori, amit a következő évadban produkált a klubbal, a bajnokság és az FA-kupa mellett a BL-t is megnyerve. A legendás barcelonai döntő visszaidézésekor, amikor Beckham az egyenlítő gól előtti szögletet elvégzi, bevágják a videót a gyerek Davidről, ahogy ugyanazt a mozdulatot gyakorolja be újra és újra.

Hatásvadász, hollywoodi megoldás?

Az, de ettől csak még katartikusabb lesz ez a pillanat.

A következő kötelező dráma a Uniteddel való szakítás, pontosabban az, ahogy Sir Alex eladja a Real Madridnak miután egy öltözői összeszólalkozás után a fejéhez rúg egy stoplis cipőt. Itt sem maradnak nyitott kérdések, mindkét fél elmondja a maga verzióját, megszólalnak a szemtanúk is, de a madridi fejezetnél kiderül, hogy a nagy kitárulkozásnak is van határa. 2004 áprilisában egy brit bulvárlap azt állította, hogy Beckham megcsalta a feleségét a személyi asszisztensével, és egy héttel később egy ausztrál modell is előállt azzal, hogy lefeküdt a focistával. A sorozatban semmi konkrétum nem hangzik el az incidensről, se a tényleges vád, se az, hogy Beckham tagadná ezeket, mindössze az, hogy a házaspárnak nagyon nehéz volt ez az időszak. Bár Fischer egy interjúban azt állította, hogy övé volt a végső vágás joga, másként nem is vállalta volna a felkérést, ezen a ponton azért megmutatkozik, hogy Beckham nemcsak az alany, de a producer is.

Ennyi mismásolás ugyanakkor még bőven megbocsátható, egyrészt mert a sorok közt azért kapunk egy beismerő vallomással felérő magyarázatot (Beckhamnek életében először kellett a családja nélkül, egy teljesen idegen környezetben boldogulnia), másrészt mert akadnak így is bőven spontán pillanatok a dokuszériában. Ilyen például az, amikor Victoria azt kezdi ecsetelni Fischernek, hogy igazi prolicsaládból származik, mire a férje a kamerán kívülről kéri számon rajta, hogy elferdíti a tényeket, de mulatságos az is, amikor Beckham kijelenti, hogy boldogok voltak Madridban, és erre rávágják a nejét, aki elmondja, hogy boldogtalanok voltak.

Vannak ezen kívül is bőven vicces anekdoták és beszólások, főleg a unitedes játékostársaknak köszönhetően, ami nemcsak a jól kiválogatott szereplőgárdának köszönhető, de a nagyon profi és nagyon gazdaságos szerkesztésnek is. A netflixes dokuszériák sok esetben olyan bő lére vannak eresztve, mintha az alkotókat percdíjban fizetnék, a Beckhamban ezzel szemben egy másodperc üresjárat nincs,

minden snitt, minden bevágás maximálisan átgondolt és indokolt.

Sőt, talán még egy ötödik epizód is elfért volna, mert maradtak ki fontos momentumok – nem hangzik el például a BL-döntő kapcsán, hogy Beckham miért és hogyan játszott más pozícióban, mint korábban, és a 2002-es vébé is kimaradt, holott dramaturgiai szempontból indokolt lett volna bemutatni, hogyan állt „bosszút” a Beckham vezette angol válogatott az argentinokon.

A tökéletes lezárást viszont sikerült megtalálni. Egyrészt látjuk hősünket, ahogy a családja körében grillezget, és büszkén meséli, hogy egyik gyerekéből se lett seggfej, másrészt az epilógusban leigazolja az általa tulajdonolt Inter Miamihez a világ legjobb játékosát, Lionel Messit, és ha ez sem lenne elég erős slusszpoén, az argentin sztár az első meccsén rúg egy Beckham-szerű szabadrúgásgólt, a kamera pedig megmutatja a tulajt, ahogy a pályán szélén eksztázisban ünnepel. Egy hollywoodi filmből se lógna ki ez a finálé, de ez szerencsére a valóság.