Egy üzleti döntéssel kezdődött minden. 2013-ban az amerikai NBC fejesei úgy látták, hogy már elég népszerű az európai futball az Egyesült Államokban ahhoz, hogy érdemes legyen egy kisebb ország éves költségvetését kifizetniük az angol Premier League közvetítési jogaiért. Elsősorban azokra a nézőkre számítottak, akik már ismerték a sportágat, de nem akartak a még futballszűz közönségről sem lemondani, ezért indítottak egy vicces reklámkampányt. Szerződtették a Saturday Night Live című szkeccsműsor egyik sztárját, Jason Sudeikist, aki egy Angliába igazoló amerikaifoci-edzőt alakított az NBC (ál)riportfilmjében.

A sztori szerint a Kansasból érkező Ted Lassót az egyik londoni élklub, a Tottenham Hotspur igazolja le, de csak a sajtótájékoztatón derül ki, hogy Ted annyira nincs képben az európai focit illetően, hogy még a szabályokat sem ismeri. Láthatjuk azt is, ahogy a szakember az amerikai edzésmódszereket próbálja alkalmazni a csapatnál (a Spurs játékosai önmagukat „alakítják”), és közben újabb és újabb reménytelen kísérletet tesz a lesszabály megértésére. A szellemes kisfilm egyszerre figurázza ki a tudatlanságot mérhetetlen magabiztossággal kombináló amerikai attitűdöt és az európai focihoz, illetve Angliához kapcsolódó sztereotípiákat. A szkeccs végül olyan nagy siker lett, hogy Lasso edző egy év múlva visszatért, akkor már tévés szakértőként.

A promóvideók alatti kommentekben már ekkor sokan követelték, hogy kapjon az edző önálló sorozatot, és csak öt évet kellett várni rá, hogy a kívánságuk teljesüljön. Az Apple TV által bemutatott 10 részes széria epizódjait a főszerepet játszó Jason Sudeikis, illetve az asszisztensét alakító Brendan Hunt mellett olyan tapasztalt írók jegyzik, mint Joe Kelly (Így jártam anyátokkal, Saturday Night Live) és Bill Lawrence (Kerge város, Dokik). Az alaphelyzeten nem sokat változtattak: Lasso edzőnek ezúttal is egy londoni klubot kellene gatyába ráznia, igaz, nem a Tottenham Hotspurt, hanem a jóval kisebb és jóval fiktívebb AFC Richmondot. A sorozatban persze nem lehet megkerülni azt a kínzó kérdést, amit a 2013-as promószkeccs írói homályban hagytak, vagyis hogy miért szerződtetne bárki is a Premier League-klubok közül egy európai focihoz teljesen hülye amerikai edzőt? Az írók megfejtése végül azt lett, hogy az új tulajdonos, Rebecca (Hannah Waddingham), aki a válása után bírósági úton kapja meg a klubot, a csapat lezüllesztésével akar bosszút állni a korábbi tulajon, vagyis az exférjén. Az ötlet annyira nem új, hogy az 1989-es A nagy csapatnak is pontosan ez az alaphelyzete, de a koncepció itt is működik.

Lasso karakterét is árnyalták szerencsére, mert ami vicces egy ötperces szkeccsben, az 10 epizód alatt gyorsan fárasztóvá válna. Ted persze most is ugyanolyan fogalmatlan, a játék alapvető elemeivel sincs tisztában (néhány poént teljesen át is vettek az NBC kisfilmjéből), de a tudatlansága itt inkább kedves naivitásként jelenik meg. Arról természetesen fogalma sincs, hogy baleknek szerződtették, óriási energiával veti bele magát a munkába. Próbál mindenkivel baráti, de legalábbis bizalmi viszont kialakítani a tulajdonosnőtől a játékosokon át a szertárosig.

A nyitottság és a kedvesség nála nem felvett póz, hanem a személyiségének a lényege.

Ha nem is olyan együgyű, mint Forrest Gump, de ugyanolyan őszinte és önzetlen. Eleinte sem a főnöke, sem a játékosai nem tudnak mit kezdeni az angol életérzéssel teljesen ellentétes mentalitással, a sajtó pedig kéjes élvezettel támadja az első néhány vereség után, de Ted bűvköréből nincs menekvés. Lelkesedése és optimizmusa annyira fertőző, hogy még az ellenségei sem tudnak rá haragudni.

A sztori is csak annyira bonyolult, amennyire a főszereplő, vagyis egyáltalán nem az. Lasso edző az erős hátszélben is megpróbálja csapattá kovácsolni a kiesés szélén táncoló csapatot, amihez el kell érnie, hogy a fiatal és arrogáns sztárcsatár kibéküljön a pályafutása csúcsán már túllévő csapatkapitánnyal, Roy Kenttel, akit állítólag a Manchester United egykori rettegett középpályásáról mintáztak. Meglepetést talán csak az okozhat, hogy maga a futball háttérbe szorul, a meccsekből alig pár másodpercet látni csak, és a szereplők sem a különféle taktikai felállásokat vitatják meg egymás közt. Helyette nagyobb szerepet kap a válófélben lévő Ted magánéleti válsága és a tulaj belső vívódása, de a sztárfocista elhanyagolt barátnőjét (Juno Temple) is jobban megismerjük.

A melodrámázások ellenére azért szerencsére nem kopik ki a humor sem a sorozatból, és a fináléra nagyjából az összes karaktert sikerült megszerettetni a nézővel. Klasszikus valószínűleg így sem lesz belőle, cserébe viszont legalább akkora szíve van, mint a főszereplőjének. Ha nem 2020-ban mutatják be, talán nem is arat akkora sikert, hogy már a második évad leforgatása előtt berendelik belőle a harmadikat. Ezekben a pandémiás időkben viszont kifejezetten jól esik elmerülni egy olyan világban, ahol emberséggel, őszinteséggel és összefogással minden probléma megoldható.

Ha az orvosok terápiás jelleggel sorozatot is ajánlhatnának, akkor most pont egy ilyen mozgóképes feelgood-koktélt írnának fel.