A szeptember 11-i terrortámadás áldozatainak kártalanítására létrehozott pénzügyi alap létrehozói szerint más és más "eszmei értéke" volt az áldozatoknak, de Michael Keaton rájön, hogy az élet ennél sokkal bonyolultabb! Mennyit ér egy élet kritika.
Azok, akik 2001. szeptember 11-én élőben látták a tévében a lángoló ikertornyokat, a pánikot a porral és törmelékkel borított utcákon, majd a magukat a mélybe vető kétségbeesett embereket, az sosem felejti el azt a szívszorító napot. Mert más minderről utólag olvasni, tájékozódni, és más döbbent arccal nézni – még akkor is, ha egy óceán és sok ezer kilométer választ el az eseményektől. Ezzel a döbbent meglepetéssel nézi a Manhattan fölé tornyosuló füstfelhőt Kenneth Feinberg (Michael Keaton), aki éppen egy ingázó vonaton ül, amikor mindez történik – és akit csak valamivel később fog maga alá temetni mindaz, amit New York rázúdít.
Merthogy a kormány röviddel a támadás után létrehoz egy pénzügyi alapot az áldozatok kárpótlására – csakhogy nem önzetlenségből. Az alap egyik célja az, hogy a pénzhez jutók ne pereljék be a repülőgép társaságokat, mert azok csődbe mennének, magukkal rántva a biztosítótársaságokat, megrendítve az egész gazdaságot. Az esetleges perek jogalapja gondolom az lett volna, hogy mulasztásnak számít, hogy feljutottak a terroristák a gépekre. Az alapnak 2 év egy hónapja van minden kárigényt rendezni, az alap élére pedig a hasonló kárpótlási ügyekben tapasztalt Feinberget kérik fel, aki ingyen vállalja a feladatot, és rögtön nekilát, hogy mint gyakorlott biztosítási ügynök kidolgozzon egy formulát arra, hogy
mennyit ér egy ember .
A kérdés tényleg ez: ugyanannyit ér egy vezető pénzügyi szakember, mint a takarítónő, a biztonsági őr, vagy a mentési munkálatok során meghalt tűzoltó? A formula szerint nem, mert itt az számít, mennyit keresett volna az illető hátralévő élete során, vagy más megközelítésben, mennyivel támogatta volna hátramaradt családját. Csakhogy ezt a képletet nehéz eladni azoknak, akiknek a hozzátartozója keveset keresett, és mivel a kifizetéseknek plafonja is van, azoknak is, akik hozzátartozója nagyon sokat keresett. Persze ezek mindössze „technikai kérdések”, a nem várt rész Feinberg számára a személyes aspektust. Ezt többnyire helyettese (Amy Ryan) és beosztottai intézik, akik személyesen beszélnek minden érintettel, de annyi tragikus történet tárul fel, hogy ezek szép lassan berántják őt is. Ráadásul felbukkan egy bizonyos Charles Wolf (Stanley Tucci), aki a feleségét veszítette fel szeptember 11-én, és most az áldozatok családjainak érdekképviseletét vállalja fel – éppen az alap ellenében.
És ez egy furcsa történet, mert ugyebár a „főszerepet” játszó pénzügyi alap erkölcsi indíttatása megkérdőjelezhető, de mi nem az alapnak, hanem az azt irányító, a küldetést valóban jószándékból vállaló Feinbergnek szurkolunk, akinek a határidőig az érintettel 80 százalékával meg kell egyeznie. És
Feinberget pedig Michael Keaton alakítja, aki ugyan nem sokban hasonlít az igazi ügyvédre – mindez valóban megtörtént, valós személyekről van szó -, viszont lenyűgöző nézni.
Régen sosem értettem, miért lett belőle sztár, azt sem értettem, miért kapta meg Batman szerepét, de mára már látom, hogy ő tényleg fantasztikus – sokat segített ebben a Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) (2014) vagy a Spotlight - Egy nyomozás részletei (2015) is. Persze is lehet, hogy idős korára még jobb lett, és a világért sem tudnám elmagyarázni, pontosan mi is a titka, de
egy fintorát is izgalmasabb nézni, mint bármely tetszés szerinti hazai valóságshow teljes évadát.
Keaton most is zseniális, ahogy a szereplőgárda többi része is, és ez javarészt feledteti, hogy Sara Colangelo (A tanítónő) rendezése helyenként mennyire szájbarágós és didaktikus. Ami persze szinte elkerülhetetlen, a téma, a személyes történetek gyakorlatilag megkövetelik az érzelgősséget, és az egész film arról szól, hogy nem lehet pusztán a józan észre hallgatni, és ezért egyszerűen nem lehet haragudni a készítőkre.
Értékelés: 8/10
