Bájos szélmalmok, meseszép tulipánmezők, kanálisok övezte takaros téglaházak, és fapapucsos népviseletbe öltözött, békésen éldegélő emberek – ez Hollandia, pontosabban Holland, az amerikai Michigan államban. A holland telepesek által alapított kisváros a valóságban is egy kedves hely lehet az évente megrendezett tulipánfesztivállal, de Mimi Cave filmjének első képsorain olyan émelyítően idillire van megfestve, hogy egészen biztosak lehetünk benne, a mélyben borzalmas dolgok lapulnak.

És valóban, a Kék bársony ikonikus intróját idéző kezdés, illetve a Nicole Kidman által alakított Nancy negédes hangon elsuttogott narrációja is azt sugallja, hogy a látszat csal. Ezt akár szó szerint is vehetjük, mert az első pár jelenet alapján mintha egy 60-as években játszódó filmet látnánk, a szobabelsők, a ruhák, a vezetékes telefonok vagy a dialógok is mind retróhangulatot árasztanak. Később derül csak ki, hogy valójában az ezredfordulón járunk, a főszereplőnek klasszikus Nokiája van, és néha az internetre is felmegy nyomozni. A helyi iskolában tanító Nancynek ugyanis gyanússá válik a férje, a kisváros köztiszteletben álló szemésze, aki gyakran vesz részt szakmai konferenciákon. Fred életét látszólag teljesen kitölti a munkája, a családja és a hobbija – szabadidejében a családi ház alagsorában épít egy óriási vasútmodellt a kiskamasz fiával együtt –, bizonyos jelek azonban arra utalnak, hogy a „konferenciák” alatt megcsalja a feleségét. Nancy egy tanárkollégájától, a mexikói származású Dave-től kér segítséget, akinek vannak ugyan morális gátjai – nem akar például belopódzni a lezárt orvosi rendelőbe –, de titokban szerelmes a nőbe, ezért nem tud neki nemet mondani.

Ha valami, akkor a casting majdnem olyan tökéletes a Hollandban, mint a hollandi álidill.

Nicole Kidmannél senkinek nem áll jobban a csak kívülről makulátlan mintafeleség szerepe (lásd: A stepfordi feleségek, Majd megdöglik érte), és nyilván azért is esett rá Mimi Cave rendező választása, hogy jelenlétével a korábbi alakításait is megidézze. A gyanúsan tökéletes mintaférjet az egykori Mr. Darcy, az Utódlásban is brillírozó Matthew Macfadyen játssza olyan nyugtalanító kisugárzással, hogy a megnyerő mosolya ellenére bármit el lehet róla hinni (és ez a film utolsó harmadában jól fog jönni), Gael García Bernal két fejjel alacsonyabb, neurotikus, kétbalkezes tanára pedig alkatilag is kiváló ellenpontja.

Ha mindehhez hozzávesszük azt is, hogy az operatőr az Örökséget és a Fehér éjszakákat is jegyző Pawel Pogorzelski, Andrew Sodroski forgatókönyvét pedig annak idején beválasztották az év legjobb (még) meg nem valósult szkriptjeit listázó Black Listre, akkor akár már most az év végi best of listákra kellene követelni a Hollandot – legalábbis papíron. A koncepció valóban kikezdhetetlennek tűnik, de a mindössze második filmjét jegyző Cave rendezői kvalitásait mintha meghaladta volna a feladat. Egy sok helyről merítő, különböző hangulatokat és tónusokat ötvöző történet elmesélésekor nagyon könnyű elvéteni az arányokat, pláne ha maguk az alkotók sem tudják pontosan, melyik aspektusát szeretnék jobban kidomborítani. Horror, 90-es éveket idéző thriller, szatíra, fekete komédia vagy lynchiánus krimi? A Holland egyszerre mind, de közben egyik sem igazán. Horrorhoz kevés benne a zsigeri rémisztgetés – Nancy bizarr rémálmai csak úgy lógnak a levegőben –, társadalmi kommentárhoz túl szűk a fókusz, ahhoz pedig, hogy thrillerként vagy krimiként élvezhető(bb) legyen,

nem ártana, ha a központi rejtély kicsit kevésbé átlátszóan lenne becsomagolva.

A Holland egyáltalán nem alsópolcos produkció, a kiszámíthatósága ellenére a történet alaposan felpörög a fináléra, lehet gyönyörködni az operatőri munkában is – bravúros az ötlet és a megvalósítás, hogy a felülről fényképezett házak néha maketthatást keltenek –, az A-kategóriás színészek pedig A-kategóriás alakítást nyújtanak, de ahhoz, hogy ne csalódottan álljunk fel a tévé elől, két dologra mindenképp szükség van. Egyrészt az idézett műfajok egyikében se legyünk túl jártasak, hogy újdonságként érjen bennünket minden „fordulat”, másrészt a film megtekintése közben egy másodpercre se jusson eszünkbe az az ünneprontó gondolat, hogy

ebből az anyagból Fincher mennyivel többet tudott volna kihozni.

 A Holland a Prime Videón streamelhető.