Sorozatunk így indul: egy csinos középkorú nő körmöl valamit, majd abbahagyja az írást, miközben nekünk, nézőknek panaszkodik arról, hogy a diákjait már nem rajonganak az előadásaiért, a lánya nem tiszteli őt, és ami még rosszabb, már nem képes felizgatni a pasikat. Eközben elsétál egy székhez láncolt, pulóvert és alsógatyát viselő fiatal férfi mellett,

aki csak most kezd magához térni és ráébredni szorult helyzetére.

Vajon mibe csöppentünk, hogyan jutottunk el idáig, és ami elsőre talán nem nyilvánvaló, de a legrelevánsabb kérdés, a valóságot látjuk vagy egy fantáziát?

Névtelen hősnőnk (Rachel Weisz) egy elegáns kisvárosi egyetemen tanít már évtizedek óta irodalmat, de most válságba került az élete, több szempontból is. Évek óta nem írt semmit, alkotói válságban van, felnőtt lánya (Ellen Robertson) eltávolodott tőle, szintén professzor férjét(John Slattery) pedig vádolják a tanszéken, hogy több diákjával is viszonya volt. Nem a hűtlenséggel van a gond, hiszen évek óta jól működő nyitott házasságban élnek, az esetek pedig egy évtizeddel korábban történtek, inkább a társadalmi megítélésük a gond, és az, hogy a nála idősebb férje így elveszítheti a nyugdíját. Ekkor érkezik a tanszékre a fiatal tehetség Vladimir (Leo Woodall), hősnőnk pedig az első pillanattól fantáziálni kezd erről, mi történhetne köztük. A Julia May Jonas azonos című 2022-es regénye alapján készült, stílszerűen csak Vladimirként futó 8 részes Netflix-sorozat tétje pedig pont ez: kiteljesedhetnek-e ezek az egyre jobban elvaduló fantáziaképek?

Mától a Netflixen: Rachel Weisz fiatal pasi után ácsingózik, és rossz vége lesz a dolognak

A Vladimir című minisorozat egy veszélyes megszállottság történetét meséli el: egy egyetemi professzor esik bele sokkal fiatalabb tanítványába.

Tovább

Azt csak nézőként teszem hozzá, hogy vicces lehetett úgy leforgatni erotikus jeleneteket az 56 évesen is bombázó Rachel Weisz és Leo Woodall között, hogy mindketten tudták, azok a történet szerint nem igaziak, miközben a filmes szexjelenetek sem igaziak. Mindez azért érdekes kérdés, mert a sorozat játékidejét ezen képzelgések teszik ki, de ne tessék megijedni, nem a Szürke ötven árnyalata sznob irodalmi változatáról van szó. Több válságot is párhuzamosan kezelő, néhányat pedig maga is előidéző hősnőnk önmagával szemben is kritikus, ironikusan kommentálja saját vágyképeit, rendszerint pontosan tudja, mi azok realitásértéke és mikor veti el velük a sulykot. Ami itt történik, az verbális petting, intellektuális önkielégítés, Amiben a másik fél is időnként partner.

Merthogy Vladimir is flörtöl hősnőnkkel, és lassan kiderül, nyitott lenne a kalandra, házassága a szintén a tanszéken újonnan tanító feleségével (Jessica Henwick) válságban van. A nagy kérdés az, ebből mi a valóságos, hiszen van egy megbízhatatlan elmesélőnk a főhősnő személyében, aki saját történetének narrátora, és korábban már füllentett másoknak és nekünk is.

Vajon Vladimir valóban benne lenne a dologban, és tényleg olyan jó pasi, mint amilyennek hősnőnk látja?

Minderre csak a legvégén kapunk választ, de addig számtalan fordulat vár ránk. Mondjuk nem olyan fordulatok, mint a krimikben, mert ez egy NAGYON értelmiségi sorozat. Annyira értelmiségi a liberális egyetemmel, ahová nem szűrődik be a külvilág zaja, és ahol mindenki mindenkivel kavar, miközben irodalomelméletről értekezik, hogy néha azt hittem, valamiféle szatíráról van szó.

Rachel Weisz, aki egyben a sorozat producere, persze most is nagyszerű, csinos, bájos, kicsit cserfes, de főleg szerethető. Leo Woodall kicsit más eset. Ő a Bridget Jones: Bolondulásigban (2025) szintén egy hasonló karaktert játszott, a vágy fiatal tárgyát, de itt kicsit árnyaltabb a kép, mert nekünk, nézőknek az elbeszélés aktuális menetétől függően kell őt látnunk. Az ő ábrázolása, ennél fogva Woodall alakítása is csakis attól függ, hogy a hősnő éppen hogyan látja, így minden idézőjelbe van téve.

Nem tudjuk, mi a valós a karakterből és mi az, amit mások látnak bele,

ami nem feltétlen hálás színészi feladat, nehéz megítélni azt is, milyen jó az alakítás. Woodall, akit állítólag kinéztek Aragorn szerepére az új Gyűrűk Ura-filmre, nem feltétlenül szimpatikus itt – hogy mennyire vonzó, azt nem az én tisztem megállapítani –, de valószínűleg pont ez volt a cél. Ő valaki más történetének szereplője, nincs saját sztorija.

Ugyanakkor mindig kicsit öncélúnak érzem, ha maga a történetmesélés önálló elemként, a cselekmény részeként jelenik meg, és itt pont ez történik. A főhősnőt és környezetét érő impulzusok mind egy irányba mutatnak, az alkotás, az írói folyamat stimulálása felé, és ebbe szövődik bele a szereplők közötti kapcsolatrendszer – ahol a férj régi viszonyai is megjelennek –, és persze az erotika. Ami nem nyers, ösztöni szinten van jelen, hanem kifinomult, intellektuális, mégis kitapintható módon. A „kitapintható” alatt nem kézzelfoghatót, inkább érzékleteset tessék érteni, mert akármilyen jól is van megírva, akármilyen jó a főszereplő, ez nem más, mint nyolc részen át tartó intellektuális előjáték.

Értékelés: 7/10