Az egész ország láthatta az István, a király élőben közvetített jubileumi előadását a Papp László Sportarénából. Nem volt hibátlan, de a célnak megfelelt. Kritika.
Augusztus 20. ünnepéhez ma már ugyanúgy hozzátartozik az István, a király, mint a légiparádé vagy a tűzijáték. Negyven éve, 1983-án augusztus 18-án mutatták be Szörényi Levente és Bródy János kultikus darabját, amelyet négy este alatt 120 ezren láttak a városligeti Királydombon. Azóta minden kerek és kevésbé kerek évfordulón színpadra állították a darabot, bemutatták a Népstadionban (1990), Esztergomban (2002), Csíksomlyón (2003), a Budapest Arénában (2008), Baján (2018) és újra a Városligetben (2015). A szereposztás folyamatosan változott, de az állandóság jegyében Varga Miklós, Vikidál Gyula, Deák Bill Gyula és Nagy Feró többször is visszatért. A dalok tartalma és hangszerelése sem módosult jelentősen az elmúlt évtizedekben, leszámítva az Operettszínházban 2018-ban bemutatott verziót, illetve az Operaház szimfonikus hangszerekre átírt operaváltozatát.
Bródy János eredeti szövegeihez sem nyúltak hozzá az újrafeldolgozások, amin nincs is mit csodálkozni. Negyven éve, a Kádár-rendszerben ugyan még komolyabb áthallásai voltak Koppány azon kijelentésének, mi szerint István „idegeneket hív magyarok ellen segítségül”, vagy annak, amikor Szörényi a „Valakinek holnap le kell mondani hivataláról” sort énekli, de a darab máig aktuális és érvényes maradt.
A legutóbbi nagy évfordulóra, a harmincéves jubileumra készített, Alföldi Róbert által rendezett verzió volt talán csak az egyetlen, amely az átértelmezéssel is megpróbálkozott, így kaptunk SS-tisztnek és uniós békefenntartónak öltöztetett német lovagokat, Trabantból kilépő Nagy Ferót és Varga Miklóst, és óriási Szent Koronát, amely börtönként zárja magába a szereplőket. A darabot finoman szólva sem fogadta osztatlan lelkesedéssel a nagyközönség – volt, aki veréssel fenyegette Alföldit és a színészeket.
Talán emiatt is döntött úgy a 40. évfordulóra készített új bemutató rendezője, Novák Péter, hogy visszanyúl a gyökerekhez, amire nála hitelesebb és szimbolikusabb figurát nem is nagyon lehetett volna találni. Az 1983-as előadásnak az édesapja, Novák Ferenc, a Bihari táncegyüttes vezetője volt a koreográfusa, apródként szerepelt is a darabban, később a csíksomlyói bemutatóban és Alföldi verziójában Tordát alakította, 2015-ben pedig meg is rendezte a darabot a Városligetben. Ha valaki, ő tudja, mitől működött az eredeti, királydombi bemutató: fülbemászó slágerek, monumentális színpadi látkép, illetve rockzenészek és színészek megfelelő aránya.
Az új István, a király papíron mind a három rubrikát kipipálja. Az egész ország által kívülről fújt slágerek nyilván adottak, a szöveg legkisebb módosítása is nemzetellenes bűncselekedetnek minősülne, úgyhogy Novákék nem is próbálkoznak vele. Ami a látképet illeti, ezúttal is a helyszínhez, a Papp László Sportarénához szabták a látványvilágot, és az ovális küzdőtéren nem egy, hanem három színpadot állítottak fel, az egyiket Istvánéknak, a másikat Koppánynak és körének, és egy szakrális területet a kettő közt. A főszereplők és a 120 néptáncos azonban nemcsak itt mozognak, hanem sokszor a színpad előtt álló nézőkhöz is kimennek, megpróbálva bevonni őket az ünneplésbe, attól függően, hogy az István- vagy a Koppány-tábornak fenntartott részen állnak.
Az ötlet szellemes, csak a kivitelezés nem az igazi, mert a küzdőteret nem sikerült teljesen feltölteni, így nem egy önfeledt tömeget látunk táncolni, csak egy pár tucat nézőt. Máshol viszont gyönyörűen működik a közönségbevonás, például a líraibb részeknél, amikor a szereplők világító zseblámpákkal jelzik, hogy ideje előkapni a telefonokat, és fénybe is borul az egész Aréna.
A 1983-as királydombi előadás egyik különlegességét az adta, hogy a Koppány-frakciót többnyire a „tűrt”-kategóriába tartozó rockzenészek alakították (Vikidál Gyula, Nagy Feró, Deák Bill Gyula), ők adtak a fülbemászó daloknak egy sajátos, nyers energiát. A legutóbbi feldolgozásokban inkább a színészek kerültek előtérbe, ráadásul a rockos hangzás is visszaszorult, és ezt a mulasztást Novák mindenképpen korrigálni akarta. Így kaphatott szerepet az X-faktorban feltűnt Baricz Gergő (Koppány), Borbély Richárd (Laborc), és Horányi Juli (Gizella), a Leander Kills énekese, Köteles Leander (Torda), az Irie Maffia frontasszonya, Sena Dagadu (sámán), Herczku Ágnes népdalénekes (Réka), vagy Kardos-Horváth János (Vecelin) a Kaukázusból. Nem véletlen, hogy az előadás zenei csúcspontjai is hozzájuk, pontosabban Köteleshez és Senához kötődnek, előbbi méltó utóda Deák Billnek, a ghánai-magyar énekesnő pedig ugyanazt az őserőt hozza, amit az Irie Maffia koncertjein. A zenészek becastingolásának viszont megvan az a veszélye, hogy amit hangterjedelemben nyer az előadás, azt színészi jelenlétben elveszíti.
Az új István, a királyra is igaz ez a tétel, hiába passzol például Baricz rekedtes hangja Koppány figurájához, az Istvánt alakító Koltai-Nagy Balázs vele szemben nemcsak elénekli, de el is játssza a szerepet. Ugyanez fordítva Orosz Ákos Asztrik főapátjára vagy Schell Judit Saroltjára is igaz, nem énekelnek tökéletesen, de erősebb a jelenlétük. Ennek köszönhető, hogy aki megnézi a helyszínen az előadást, és utána a tévés verziót is (mint jelen sorok szerzője), az élőben, ahol nem látni a szereplők arcát közelről, az énekesek produkcióját tartja erősebbnek, másodjára viszont a színészekét.
Ha az előadás elsősorban színdarabként szeretne működni, akkor ezek az egyenetlenségek zavaróak is lehetnének, de ahogy Novák a korábbi nyilatkozataiban is jelezte, ő most mellőzni akarta a nagy megfejtéseket és a kísérletezéseket. Vannak ugyan újszerűnek mondható elemek a darabban (például, hogy gyerekkórus énekel a regösök helyett, vagy hogy Koppány feleségeit is egy táncoló asszonykórus helyettesíti), de
az új István, a király valójában nem klasszikus rockopera, hanem örömkoncert.
A 83-as eredeti üzenete persze ott van benne, amit a végén Szörényi és Bródy megjelenése és ünnepélyes kézfogása meg is erősít (a „Jaj, de unom a politikát..."-nál pedig ugyanúgy felkapcsolódnak a nézőtéri lámpák, mint Alföldinél), de itt és most nem Istvánról és Koppányról szól a történet, hanem az István, a király című kultikus előadás negyven évének ünnepléséről. És erre a célra tökéletesen meg is felel.
