96 évvel ezelőtt, 1926. december 6-án született Rómában Sergio Corbucci, aki leginkább a kultikus spagettiwesternnek számító Django atyjaként ismert, de ő rendezte a két legismertebb (és a magyar tévécsatornákon legtöbbször ismételt) Bud Spencer-Terence Hill-klasszikust, az ...és megint dühbe jövünket valamint a Kincs, ami nincset is. Az alábbiakban összeszedtünk néhány érdekességet a számos zsánerben kiemelkedőt alkotó, 1990 decemberében elhunyt olasz filmestől.

1. Corbucci eredetileg közgazdaságtant tanult

A második világháború alatt filmes újságíróként dolgozott az első olasz mozimagazinnak, a Schermi del Mondonak valamint az amerikai Stars and Stripesnak. „Olaszország Hollywoodja”, a legendás Cinecittà stúdió azonban (oly sok pályatársához hasonlóan) mágnesként vonzotta, és csakhamar elszegődött rendezőasszisztensnek Aldo Vergano mellé.

2. Ő is hozzájárult az izmos ókori mozihősök kultuszához

Önálló rendezői pályafutását habkönnyű vígjátékokkal kezdte (A két őrmester, Toto, Peppino és az édes élet),

de természetesen ő is kihasználta a '60-as évek peplum filmjeinek elképesztő sikerét, és két ókori témájú, szandálos szuperprodukciót is forgatott az amerikai testépítőlegendával, Steve Reevesszel. 

Az 1962-es Romulus és Remus valamint a szintén ugyanebben az évben bemutatott Spartacus fia nemcsak az olasz mozikban lett közönségkedvenc kalandfilm, de egész Európában nagy sikert aratott. Közvetve talán Sergio Corbucci '60-as évekbeli munkássága is hozzájárult ahhoz, hogy egy hetyke osztrák parasztlegény, bizonyos Arnold Schwarzenegger a daliás ókori hősök szerepében vitézkedő Steve Reevest látva úgy döntsön: ha törik, ha szakad, belőle is olyan testépítő lesz, aki meghódítja a filmvásznat. 

3. Részben miatta lett kultikus a spagettiwestern zsáner

Sergio Leone 1964-ben bemutatott kultfilmje, az Egy maréknyi dollárért világsikere után egycsapásra leáldozott a szandálos filmeknek. Hirtelen ugyanis az összes kicsit is tehetséges olaszországi rendező spagettiwesternt akart forgatni – azaz olyan történetet elmesélni, ami a túlidealizált, hollywoodi Vadnyugatnál sokkal-sokkal vadabb közegben játszódik. És ez nem holmi újságírói túlzás, mert csak 1963 és 1969 között több mint 300 spagettiwestern műfajba sorokható produkció készült a Cinecittà díszletei között.

Corbucci is megérezte az idők szavát, és kiváló ritmusérzékkel váltott át az ókori filmekről az olasz gyártásban készülő westernekre. Olyannyira benne volt a svung, hogy igazából meg is előzte Sergio Leonét: miután 1959-ben ő is jelen volt, amikor egy kupaktanácson az olasz filmesek felvetették azt az ötletet, hogy az amerikaiakénál koszosabb, porosabb és kegyetlenebb westerneket kellene csinálni, Corbucci le is forgatta a Massacro al Grande Canyont. Csakhogy ez még közel sem lett olyan emlékezetes darabja a műfajnak, mint a Dollár-trilógia. Sokkal emblematikusabb Corbucci-film lett viszont az 1966-os Django,

ami egycsapásra ismert sztárt csinált a film marcona főhőséből, a géppuskáját egy koporsóban mindenhová magával hurcoló Franco Neróból.

A Django a maga korában nem kevesebbet ért el, mint hogy a spagettiwestern örökre bevonuljon a filmtörténelembe. Bár Corbucci sok mindent átvett Leone Dollár-trilógiájából, mégsem másolta le szolgaian azt. A Corbucci-féle vadnyugati világ ugyanis sokkal sötétebb, nyomasztóbb és apokaliptikusabb lett, és a rendező humora is sokkal feketébb volt annál, mint amikor mondjuk Tuco és Szöszi szívták egymás vérét A Jó, a Rossz és Csúfban (ami ettől persze még ugyanúgy zseniális film, itt írtunk róla bővebben).

4. Corbucci volt Tarantino egyik kedvenc rendezője

Az 1966-os Navajo Joe-t (a címszerepben: Burt Reynolds) valószínűleg csak a megveszekedett westernrajongók sorolnák fel a legemlékezetesebb vadnyugati történetek között. Mégis fontos pont ez a film a Corbucci-korpuszban, mivel óriási hatással volt Quentin Tarantinóra.

Olyannyira, hogy Tarantino ebből a filmből vette át a Kill Billhez a Silhouette of Doom című Ennio Morricone-számot!

És ha már azoknál a Sergio Corbucci-filmeknél járunk, amelyekben Morricone zenéje szól, emlékezzünk meg egy másik nagy klasszikusról, az 1968-as A zsoldosról is, amelyben a szigorú tekintetű Franco Nero szolgáltat igazságot a sok gazság után a mexikói forradalom idején.

A film legemlékezetesebb jelenete az arénában játszódó nagy leszámolás, melynek a hátborzongatóan jó, egyszerre feszült és fennkölt zenei témáját Tarantino a Kill Billbe is átemelte.

Ugyanaz a muzsika szól ugyanis annál a résznél,mikor az élve eltemetett Menyasszony (Uma Thurman) kiverekszi magát a koporsóból...

Szintén fontos Corbucci-film az 1968-as A halál csöndje (a főszerepben: Klaus Kinski), ami máig a mítoszromboló vadnyugati filmek egyik mérföldkövének számít. Itt ugyanis minden addig megszokott műfaji szabály a visszájára fordul: a romantikus amerikai westernekkel szöges ellentétben itt a gonoszok győznek, a jó pedig elbukik, a vadromantikus tájból csatakos mészárszék lesz...

5. Corbucci rendezte a legjobb Bud Spencer–Terence Hill-filmeket

Egy ilyen karcos westernéletmű után már-már hihetetlenül hangzik, hogy Corbucci a '70-es évek végén és a '80-as évek elején ismét képes volt megújulni. Rendezőként ugyanis kettőt is ő jegyez a legnépszerűbb Bud Spencer–Terence Hill-filmekből: az ...és megint dühbe jövünket valamint a Kincs, ami nincset, amelyek szöges ellentétei Corbucci korábbi, koszos, véres és verejtékes spagettiwesternjeinek. Az ...és megint dühbe jövünknek egyébként igen megtévesztő a magyar címe, hiszen azt sugallja, hogy ez a film a Különben dühbe jövünk folytatása. Holott ez nem igaz, maximum annyiban, hogy itt is a kedvenc pofonosztó párosunk alakítja a két főszereplőt, ezúttal egy Johnny Firpo és Charlie Firpo nevű (fél)testvérpárt.

Bud Spencer és Terence Hill azért persze ebben a filmben is „dühbe jön”: kacagtató poénok közepette verik laposra a napfényes Miamiban a maffiát!

Örök kedvencem, A Kincs, ami nincs pedig lényegében a véresebbnél véresebb, B-kategóriás kannibálfilmek (lásd még: Cannibal Holocaust és társai) gyerekbarát változata – a veszedelmes emberevők helyett barátságos szigetlakókkal. Bud Spencer filmbéli reklámszövege, a „Csak a Puffin ad neked erőt és mindent lebíró akaratot!” nemcsak örök klasszikus lett, de pólóminta is – akárcsak Terence Hill örökbecsű filmvégi szavai:

Aki barátot talál, kincset talál.

Az évtizedeken keresztül hihetetlenül energikus, folytonos megújulásra képes Sergio Corbucci, aki több, gyökeresen különböző zsánerben is markáns nyomot hagyott maga után, 1990. december 1-én, mindössze pár nappal a 63. születésnapja előtt hunyt el Rómában. Bud Spencer a 80 év alatt a Föld körül című önéletrajzi könyvében így emlékezett meg róla:

Azt hiszem, Corbucci mosolyogna odafenn, ha látná, milyen népszerű A halál csöndje DVD-n, és hogy hány néző, köztük még Quentin Tarantino is, nyilvánította mesterműnek a világ minden táján. Csak annyit jegyeznék meg, hogy szívesen csináltam volna még több filmet ezzel a csodálatosan szellemes rendezővel, aki sajnos 1990-ben eltávozott közülünk.