Noha Margaret Atwood regénye a nyolcvanas években jelent meg, mondanivalója harminc évvel később aktuálisabb, mint valaha. A szolgálólány meséje tökéletesen illusztrálja, hogyan használják és alázzák a nőket, és feltétlenül érdekes, hogy nagyjából akkor mutatták be, amikor kirobbant a Weinstein-botrány, aminek hatására kibontakozott, majd szárnyra kapott a #metoo mozgalom. A feszültség tehát már a felszín alatt forrongott, már csak arra volt szükség, hogy valaki kimondja végre a nyilvánosság előtt is, és ebben a sorozatnak is, mintegy katalizátorként, fontos szerepe volt. A metoo rávilágított, hogy a fene nagy píszí azért nem úgy működik, ahogy kellene - mert szó sincs píszíről, az egész csak nyavalyás képmutatás, és tulajdonképpen semmi sem változott. Mindig is voltak jó és rossz emberek, csak a rosszak korábban legfeljebb nem hazudták magukról olyan látványosan, hogy jók. És noha a metoo egy idő után átcsapott az általánosításból fakadó boszorkányüldözésbe - a hamis és berögződött píszíség legjobb hagyományainak megfelelően -, a nők elnyomásának és aljas kihasználásnak jelensége nem csak egyéni, hanem társadalmi szinten is valós, elég csak beleolvasnunk a hírekbe, vagy egyszerűen csak kimenni az utcára. És a túlkapások ellenére is elindult végre egy folyamat, és még ha lassú is, azért elkezdődött az emberi szemét kitakarítása.

A szolgálólány meséje jóval több lett, mint egy szórakoztatóipari termék. Inkább fikcióba(?) bújtatott kórkép, vádirat, és ennek megfelelően beszéltek róla. Sokan üdvözölték, az említett rosszak szapulták, de ha valahogy sikerül elvonatkoztatnunk a közbeszédtől, az első évad önmagában, pusztán sorozatként is rettentően erős volt. A másodikra azonban elfogyott az irodalmi alapanyag, a történet élvezettel tapicskolt a nyomorban és szenvedésben, és csupán lassan, nagyon lassan terelte új irányba a történetet.

Lássuk hát a napokban indult harmadik évadot, aminek rögtön három része is megtekinthető az HBO GO-n. Hol is tartottunk? June-t meg akarták szöktetni, majd visszakerült a Parancsnok házába, láthatta végre a kislányát, akit elragadtak tőle, megszökött, megszülte a babát, majd az évad végére behozott másik Parancsnok és a Márták segítségével esélye nyílt, hogy az újszülöttel együtt Kanadába menekülhessen, de végül nem tette meg. Közben Waterford feleségével, Serenával is megváltozott a kapcsolata, mintha Gileád ideológiának egyik megalapozója végre rájött volna, hogy mekkora szarkupacot hozott létre az elvakult és beszűkült, bigott handabandázásával. 

Az utolsó percekben pedig azt láthattuk, hogy June mégsem használja ki a lehetőséget. A babát Emilyre bízta, majd visszafordult, mert a lánya nélkül nem akarta elhagyni Gileádot.

A harmadik évad közvetlenül folytatja az előző utolsó jelenetét. June, ahogy az lenni szokott, visszakerül Waterfordékhoz, és úgy tűnik, minden ugyanúgy megy tovább. A főszereplő valamiért sérthetetlenné vált, kavarjon bármekkora galibát, mindent megúszik, és noha a nőket - beleértve a feleségeket is - Gileádban a legkisebb bűnért akár meg is csonkítják, June gyakorlatilag azt csinál, amit akar. 

A szolgálólány meséje tempója soha nem vágtatott, hanem szépen, aprólékosan építkezett, sokszor ezt túlzásba is vitte, mert egész epizódok teltek úgy el, hogy szenvedéspornón kívül semmi mást nem láttunk, és a szereplők ugyanazokat a köröket járták újra és újra. Talán mézesmadzag, de ebben a három részben azért szép számmal történtek olyan események, amelyek vitték előre a cselekményt, sőt, úgy tűnik, akár Gileád világának egyik korábban nem látott helyszínét is megismerhetjük, nevezetesen az USA maradékával vívott háború frontvonalát. 

A kanadai szál továbbra sem túl izgalmas, hiszen az egymásra találáson és az aggódáson kívül nem sok mindent tudnak csinálni a biztonságban élő szereplők, ám úgy tűnik, Gileádban az események általános szintűvé válnak, hiszen June közvetlen kapcsolatba kerül az ellenállásal, sőt, aktív, szervezői szerepe is lesz.

Kétségkívül az előző évad végén bemutatott Lawrence parancsnok a legizgalmasabb új szereplő: a kiismerhetetlen, rejtélyes figura, akiről lehetetlenség eldönteni, hogy tényleg meg akarja dönteni a rendszert, aminek pedig ő az egyik értelmi szerzője, vagy csak egy közveszélyes elmebeteg, rettentően gonosz humorérzékkel? Serena karakterfejlődése is egy új fordulóponthoz érkezik, eddig az ő útja a legérdekesebb, illetve - spoiler! - Lydia néni is visszatér. Szerencsére az alkotók nem pazarolták el ezt a remek karaktert, akit egyrészt imádunk gyűlölni, másrészt emlékezzünk a második évad elejének egyik aprócska jelenetére, amelyben a gileádi propagandát buzgón szajkózó és alkalmazó, szadista asszonyság megtörten vonul félre egy picit, és talán még el is sírja magát. Sokkal izgalmasabb ő, mint amit eddig láttunk belőle, és remélhetőleg meg is kapja az esélyt, hogy ne csak rendre a nőket kínzó boszorkányként tűnjön fel.

És míg Alexis Bledel (Emily), Yvonne Strahovski (Serena), Joseph Fiennes (Waterford), Bradley Whitford (Lawrence) és Ann Dowd (Lydia néni) mind-mind remek alakítást nyújtanak, a címszereplő Elisabeth Moss ugyanolyan borzalmas, mint eddig volt. Már a sorozat eleje óta rejtély, hogy mi a fenét keres ebben a színészgárdában, mert egyetlen olyan gesztusa sincs, ami akár egy pici lehetőséget nyújtana a nézőnek, hogy szimpatizálhasson vele. Moss alapvetően nem egy jó színész,  - a Mad Menben is ugyanezekkel a tenyérbemászó eszközökkel játszott -, ráadásul June karaktere kifejezetten ellenszenves.

A harmadik rész végén, ahogy szokott, gonoszul somolyogva néz a kamerába, hogy a férfiak uralma lejárt. A nők ezután a háttérből figyelnek, és egy váratlan pillanatban odacsapnak, hogy végre eltöröljék ezt a mocsok szeméttelep Gileádot a Föld színéről. Remélhetőleg ez meg is történik végre a második évad tökölése után, de June már annyiszor eljátszotta ezt a gonoszul a kamerába nézést, hogy hiszem, ha látom.