A különleges hangulatú nyomozós antológiaszéria új folytatása már az előzetesek alapján is azt mutatta, hogy az alkotók a kirobbanó sikerű első évadhoz kanyarodnak vissza. A harmadik szezon első két epizódja tényleg ezt támasztja alá – de vajon ez jó vagy rossz hír?
Amikor a Matthew McConaughey és Woody Harrelson főszereplésével készült True Detective-et (akkor még a borzalmas A törvény nevében magyar címmel) 2014-ben bemutatták, a közönség és a kritikusok szinte egy emberként a tévés műfaj megújítóiként ünnepelte az alkotókat, Nic Pizzolatto ötletgazdát és Cary Joji Fukunaga rendezőt.
Az egy évvel később új sztorival és új szereplőkkel érkező második évad viszont hatalmas csalódást keltett mind a rajongók, mind a kritika körében (pedig a Colin Farrell-, Rachel McAdams- és Taylor Kitsch-féle szezon nem volt rosszabb, csak más, és városias közegbe átkerült, James Ellroy regényeire emlékeztető neonoirja sok örömet szerezhetett a műfaj kedvelőinek), így nem csoda, ha a négy év elteltével elkészülő, így elég nagy várakozást gerjesztő folytatással inkább a korábbi sikert, az első szezont próbálták felmelegíteni.
Az első évad louisianai helyszíne és a második szezon kaliforniai kitérője után ismét az amerikai délen, Arkansas-ban járunk, ahol 1980-ban eltűnik két, biciklivel egy barátjához induló gyerek: egy 12 éves fiú és tízéves húga. Az akkori nyomozást bizonyos megrázó új fordulatok miatt 1990-ben vizsgálják felül, az 1990-es történéseket pedig további évtizedekkel később, 2015-ben próbálja meg összefoglalni az emlékeivel és emlékezetével küzdő főhős, Wayne Hays nyomozó (Mahershala Ali).
Ahogy láthatjuk tehát, nemcsak a helyszín (és az ebből fakadó hangulat), hanem az alaphelyzet is stimmel: a múltban zajló nyomozás képsorai mellett ugyanúgy kihallgatásjelenetek sorát láthatjuk, így az eseményeket több párhuzamos idősíkot követve kell összeraknunk. Emellett ugyanakkora hangsúlyt kap a cselekmény történései mellett az is, hogyan viszonyulnak a hősök saját korábbi önmagukhoz.
A harmadik évad ezenkívül az elsőhöz képest kap egy további csavart is: miközben Rusték sztorijában mintegy A vihar kapujában nyomán az volt a legfeltűnőbb, hogy a múlt elferdítésével, elhallgatásokkal, hazugságokkal próbálták meg az önreprezentációjukat javítani, próbálták másnak bemutatni az eseményeket, mint ahogy azok valóban megtörténtek, Hays memóriazavarokkal küzd, így nem a múlt megváltoztatása a célja, hanem épp ellenkezőleg: a felidézése.
Hősünknek ugyan szintén vannak a múltbeli eseményeket megszépítő apró hazugságai (például amikor 1990-ben azt mondja az őt faggató rendőröknek, hogy a nyolcvanas történések kezdetén éppen egy lopássorozatban nyomoztak a társával, holott csak patkányokra lődöztek unalmukban), de a hangsúly nem ezekre esik, hanem arra a, Christopher Nolan Mementóját idéző küzdelemre, ahogy az immár idős férfi emlékezni próbál. A True Detective 3. tehát – első két epizódja alapján legalábbis – a nyomozás izgalmai mellett elsősorban az emlékezet működéséről fog szólni.
Könnyen lehet persze, hogy az új évad ezzel el is hagyja az első szezon nyomvonalát, ráadásul az első rész elképesztően lassú tempója és nyomasztó hangulata után a második epizód már sokkal tempósabb és mozgalmasabb volt – szemben Rust és Marty kalandjainak folyamatos vontatottságával. Újabb különbségként pedig úgy tűnik, ezúttal nem is a nyomozást vezető két férfi kapcsolata lesz majd a középpontban (az első évadnál ugyanis eddigre már egyértelműen látszott a dinamika és a jól működő kémia a két nyomozó figuránál), hanem Hays és későbbi felesége, Amelia viszonya – aki szintén szorosan kapcsolódik a bűnesethez, hiszen könyvet írt róla.
S habár Rust lételméleti fejtegetései most hiányoznak, a misztikus-okkult vonalhoz (lásd a korábbi ágakból tákolt figurákhoz kísértetiesen hasonlító kukoricacsuhé babák, amiket a bűntény helyszínén találtak) szintén visszatértek az alkotók, így a különbségek dacára a harmadik évad egyelőre nem sokkal több az első valamivel gyengébb utánérzésénél. Az új részeknek – egyelőre – sajnos nincs olyan erős atmoszférája, mint a régi epizódoknak volt, és nem is rántanak be annyira, mint az első (vagy akár a második) évad epizódjai.
A további ránk váró hat részben azonban még sok minden történhet, és az emlékezethez, emlékezéshez kapcsolódó vonal számos lehetőséget rejt magában, amit – az eddigiek alapján legalábbis – az alkotók minden bizonnyal kiaknáznak majd. Ezenkívül arra is van esély, hogy a misztikus-okkult szálat következetesebben viszik majd tovább, mint azt az első évadban tették, szóval az első két epizód megtekintése után csak annyit tudunk kijelenteni: a következő részeket épp akkora kíváncsisággal és izgalommal várjuk, mint korábban a széria eddig látott két epizódját.
Kiknek ajánljuk? Mindazoknak, akik imádták a True Detective első, és utálták a második évadát.
