Vannak filmek, amik azonnal viszonyítási ponttá válnak, Leonardo DiCaprio határvidéki pokoljárása és bosszúmeséje valamiért mégsem vált azzá, pedig megérdemelné.
Amire a legtöbb ember A visszatérőből (2015) emlékszik, az az, ahogy egy feldühödött anyamedve gyakorlatilag mindent megtesz Leonardo DiCaprióval, amit egy medve csak megtehet egy emberrel. És ez valóban emlékezetes rész volt, de mindössze pár perc egy két és fél órás elképesztő eposzból, ami egyszerre szólt a vad határvidék életéről, az indiánok sorsáról, Amerika korai történelméről és egy vasakaratú és elképesztő állóképességű férfiről.
A visszatérőben két dolog is elképesztő. Egyrészt az, hogy mindaz, amit itt látunk, valóban megtörtént, még akkor is, ha a rendező Alejandro González Inárritu pár dolgot kiszínezett, vagy a dramaturgia és a zökkenőmentes történetmesélés kedvéért megváltoztatott. Az amerikai prémvadász társaság nyomkeresőjét, Hugh Glasst egy anyamedve támadta meg, a súlyosan sebesült, cafatokra tépett, járni is képtelen férfit pedig az ápolására hátrahagyott társai magára hagyták, de ő csak azért sem halt meg. 200 mérföldet tett meg csúszva-mászva, a folyón sodródva, gyakran döghúson élve, mire a legközelebbi településhez ért, ahol aztán rögtön bosszút akart állni azokon, akik cserben hagyták. Ehhez még adjunk hozzá rögtön az elején egy indiántámadást, amely szó szerint elsöpri a társaság felét, és egy olyan kemény ellenfelet (Tom Hardy), akit majdnem olyan nehéz elpusztítani, mint magát a főhősünket – a jóembert példának okáért már egyszer megskalpolták, de azt is túlélte.
Az 1820-as évek elején járunk, az elöltöltős flinták és prémsapkás férfiak korában, a Missouri folyó feltérképezetlen határvidékén, ahol olyan indián törzsek leselkednek minden fa mögött, akikről a kedves olvasó talán sosem hallott – például az arikarák és a paunik. Azt láttuk már, miként csatáznak ezek a férfiak a rézbőrűekkel, olvasnak nyomot, élnek túl megpróbáltatásokat, és az amerikai filmeknek amúgy is állandó eleme a főhős elpusztíthatatlansága, de nem ebben a formában és ebben a sűrűségben. A DiCaprio által játszott Glass sokkal inkább a vadon embere, mint a civilizációé, megtudjuk, hogy egy ideig az indiánok között élt, sőt, a legelején vele tart félvér fia is, szinte delíriumos állapotban pedig megölt felesége lebeg előtte, és így küzd a túlélésért.
Inárritu az egésznek ad egyfajta filozofikus, sőt, költői színezetet a túlélni akarásról, az elpusztíthatatlan akaratról és a kapzsiságról, és persze egész népek pusztulásáról. Ehhez jönnek a csak természetes fénnyel dolgozó Emmanuel Lubezki képei, akárcsak Ryuichi Sakamoto és Carsten Nicolai zenéje, az egész határvidék atmoszférája és az indiánok sorsa. Ilyen szempontból a film Jim Jarmusch Halott emberével (1995) rokonítható, csak ez erőszakosabb, feszesebb, és ezért nagyobb a kontraszt is a gyönyörűen megkomponált, lírai jelenetekkel. Az pedig csak lábjegyzet, milyen hihetetlenül nehéz körülmények között, mekkora odaadással és emberfeletti elszántsággal készült el ez az alkotás, de nem volt véletlen az a tizenkét Oscar-jelölés – amiből egyet Dicaprio, egyet Inárritu, egyet pedig Lubezki váltott díjra, teljesen megérdemelten!
